Viszont felette látható egy másik fotó: ül József Attila ugyanott teljes valójában, hasonló testtartásban, ámde a kezében notesz, az a bizonyos kalap meg a fején, és mindehhez még majdnem vidám is. Ahá! Szóval ezt hívják alkotói szabadságnak! Úgy értjük: József Attila ezen a felvételen éppen alkotói szabadságát tölthette, ezért nem lógatta a kalapját és volt majdnem vidám.

A képeket, amelyből ily sokat okultunk, a Duna-stratégia diadalának tiszteletére szervezett tárlaton láttuk a Duna-korzó déli végein A rakpart kövei címmel, nyugtázva, hogy egy rakpartról szóló tárlathoz József Attilánál jobb auftaktot keresve sem találhat az ember, hát még keresetlenül. A XX. századi irodalmi felvezetés után a pest-budai Duna ősállapotjával ismerkedhet a publikum, van például egy csodálatos térkép 1833-ból, amelyen két Margit-sziget van, igaz, az egyiket Festő szigetnek hívták, a Városligeti (Nádas) tó meg szinte nagyobb, mint a Belváros (Belső város). Alant hangulatos korabeli festmények kicsinyítéseiben gyönyörködhetünk, a kedvencünk az a Barabás-kép, amelyen egy férfi a mai Apáczai Csere János utca közepén lábasjószágot árul, több asszony meg lábatlant.

Drámai rajzok jönnek ezután, az 1838-as árvíz megrázó jelenetei, majd a csattanós válasz: a rakpartépítés kezdeteit (1853) taglaló blokk, különös figyelemmel a nagyszerű Reitter Ferencre, aki tehát mérnök volt, és nem munkásmozgalmi figura, innen is kérjük tehát, hadd maradjon meg az emlékét őrző utcanév. Mint kiderült, már a XIX. században is nagy divatja volt a soha meg nem valósult látványterveknek, itt a pesti csatornáról szóló darabot nézegethetjük Váci úti hidakkal és ahogy a látványterveken illik s szokás, rengeteg dolgára siető serény polgárral. Arrébb gyönyörű betűkkel ékes mérnöki tervrajzok (1870 k.) bűvölik el a látogatót:mit kéne, hogyan kéne szabályozni, az volt itt a kérdés, de talán egy kicsit sokáig folyt a töprengés, mert nemsokára (1876) megint elöntötte a várost a víz. Baj volt a koronamagassággal, de oda se neki, mert a víz csak levonult, így máris módunk nyílik a különféle rakparttípusok beható tanulmányozására, amelyek közül a „párhuzammű” nevű megoldást említenénk első helyen. Később viszont a rakpartok szerkezeteivel ismerkedhetünk, az egyik képen jól látszik „a vörös mészkő szépsége”, valamint nagyjából fél köbméter polimer alapúszemét,amellyelabudapesti rakpartok funkcióbővülését illusztrálta a szerző, de ezt ő természetesen nem tudja.

A tárlat a molinó túloldalán a közelmúlt eseményeit is feleleveníti, például a 2002-es és a 2006-os árvizeket, amelyek – köszönhetően mások mellett a már hivatkozott Reitternek – szerencsére már csak a pompás budapesti infrastruktúra őreinek voltak igazán kínosak. Minket azonban e helyütt is a múltidézés ragadott meg inkább, például az a kép, amelyet nézve kiderül, hogy igaz, amit régóta rebesgetnek, ti., hogy az Ybl-bazár eredetileg nem romnak épült, aztán az, amely szerint volt idő, amikor a Lukács fürdő leginkább disznóhizlaldának nézett ki, hogy léteztek ún. hajóuszodák, amelyet úgy tessenek elképzelni, hogy meghatározott számú négyzetmétereken szögletesen körbekerítettek egy darab Dunát, és ezekben a zárványokban fürödtek, hogy a korzón futó villamos a 8-as számot viselte egykor, és ami a legeslegmeglepőbb: hogy ugyancsak egykor a korzó kávéházai dugig voltak úgynevezett vendégekkel.