Röfi ugyan nem nála lakik, hanem a borsodi városi állatkertben, néhány koca és malacaik társaságában éli mindennapjait, barátságuk azonban ennek ellenére kilenc esztendeje töretlen. A férfi naponta-kétnaponta meglátogatja a vadkant, két-három órát eltölt vele. Ilyenkor kedvencét, negyedkiló párizsit visz neki nagyobb kockákra darabolva, de hogy ne legyen sértődés, bekészít félvödörnyi szemes kukoricát is, s azt a többiek elé szórja. Aztán egy alkalmas helyen átlép a vaddisznókat őrző kerítésen, ahová Röfi is követi, s a többiektől elkülönülve esnek túl a mindennapi rituálén.

A hatalmas vad kedvesen döfködi és harapdálja József nadrágját, cipőjét, majd tenyerébe fúrja dagonyától sáros orrát, s elégedetten morogva szuszog benne. – Volt, hogy akkorát taszajtott rajtam, hogy beleestem a vizesárokba, de hát az én hibám volt az is, nem készültem fel a szeretetrohamra – magyarázza a szikár, szakállas férfi.

„Első emlékem a Konyhás névre hallgató, enyhén mozgássérült tyúkot idézi fel. Ő bejáratos volt nagyanyám konyhájába, én pedig órákat töltöttem a baromfiudvarban, így hamar összebarátkoztunk. Konyhást macskák, kutyák, gólya, tehenek, majd lovak követték. Fekete István könyveivel a párnám alatt aludtam, és arról álmodoztam, hogy az ő novellái nak világában élek majd. Felnőttként rá kellett jönnöm, hogy ez lehetetlen. Az utóbbi években mégis sikerült sok órát Fekete István világában eltölteni. Ezt egy karizmatikus egyéniségnek köszönhetem: Röfinek....” – ezt írja a néhány hete a Kossuth Kiadónál megjelent, a vadkanról szóló könyve előszavában. Röfi regénye nem egyszerű történetfüzér, a kalandokon túl bepillantást enged az amúgy rejtőzködő életet élő, s az erdőjáró ember számára legtöbbször láthatatlan maradó különleges állatfaj mindennapjaiba, étkezési, társas és párzási szokásaiba.

A kalandok mellett tudományos tényeket közöl például a vaddisznók kiváló tájékozódási képességéről, memóriájáról, a fialóvackok előnyeiről, a házi és a vadmalacok közötti különbségekről.

Kiss József miskolci gyerek volt, ha nincsenek a mezőcsáti nagyszülei – nagyapja itt volt hajdan református pap –, talán sosem kerül közel a természethez. – Nagyanyám nem volt parasztasszony, mégis sikerült kivívnia a helyiek tiszteletét azzal, ahogyan a növényekkel, állatokkal bánt. Ha csak ránézett egy búslakodó filodendronra, az máris növésnek indult. A környék összes beteg jószága, macskája nála kötött ki, s mivel sokat gyerekeskedtem ott, nekem is természetessé vált, hogy a beteg állaton segíteni kell – meséli.

Röfit kilenc évvel ezelőtt Szuhafőn vette magához, amikor épp idős lovát látogatta meg a faluban: másokkal ellentétben nem küldte vágóhídra négylábú barátját, amikor az már nem volt alkalmas a tereplovaglása, hanem egy olyan barátja tanyáján helyezte el, ahol élete végéig békésen ellegelészhet. A helyiek úgy ismerték a miskolci újságírót, mint „bogaras állatbarátot”, így amikor néhány kisgyerek a falu szélén két elárvult vadmalacot talált, mindjárt hozzá fordultak segítségért.

– Nem volt kérdés, hogy ezek az alig egy-két napos kis jószágok, akik mellől feltehetően orvvadászok lőtték ki az anyjukat, elpusztulnak, ha nem kerülnek jó helyre: a feleségem szerencsére hozzá van szokva, hogy bármikor beállíthatok egy-egy kóbor állattal, így nem volt meglepve, amikor egy visító kismalaccal a hónom alatt léptem be a társasházi lakásunk ajtaján. Sajnos Röfi testvérét már nem sikerült megmenteni, ő azonban szívósnak bizonyult, és néhány nap alatt alaposan felforgatta az otthonunkat. Tudtam, hogy sokáig nem maradhat velünk, ráadásul speciális ellátásra szorult: egy másik konda kocái nem fogadták volna be, valamilyen módon azonban táplálkoznia kellett. A miskolci vadasparkban már akkor is voltak kecskék, s a gondozók több elárvult kis állatot is etettek a tejükkel, felvették hát ezek sorába a vadmalacot is. Később érdekes élmény volt látni, amint sétáink során Röfi boldog szuszogással ment el a kecskefarm mellett, örülve az ismerős illatoknak – mondja.

Az erdőmérnökből az adminisztrációk és a hivatali munka elől menekülve végül az Észak-Magyarország című borsodi megyei lapnál fotós és újságíró lett. Kiss József a szakmájával járó kötetlen időbeosztásnak köszönhetően rengeteget töltött és tölt ma is a miskolci állatkertben, ahol már-már tiszteletbeli alkalmazottként tekintenek rá. Azt, hogy Röfiről könyvet írt, nem szakmai hiúságból tette.

– Celebdisznót csináltam a barátomból, így is védve őt attól, hogy bárkinek kedve támadjon esetleg elejtendő zsákmányként tekinteni rá – említi az egyik okot. A másik: az együtt töltött esztendők során olyan elmélyült ismeretekre tett szert a vaddisznók lélektanáról, hogy ezt a tudást meg akarta osztani másokkal is.

S hogy milyen is egy vaddisznó lelke? „Ha vannak hangulatemberek, akkor valószínű, vannak hangulatdisznók is, legalábbis Röfi ilyen kedélyhullámzásokat mutat. Néha, látszólag minden ok nélkül, nyomott hangulatban van. Csak ácsorog, a távolbamereng, olykormélyeket sóhajt, aztán céltalanul odébb ballag, majd ismét gondolataiba mélyed. Ezek a rossz hangulatú napok aztán nyom nélkül elmúlnak. Amire minden évben biztosan számítani lehet Röfinél, az a tavaszi jókedv” – írja róla.

A szerző külön fejezetet szentel annak, vajon milyen viszonynak tekinthető az ő kapcsolata a kétmázsás vadállattal, van-e köztük bármiféle rangsor, erőviszony. – Egy etológus, aki mindkettőnket régóta ismer, azt mondta egyszer: ha nem lenne teljességgel szakmaiatlan a kijelentés, úgy fogalmazna, hogy barátok vagyunk.

Kiss József – tudományosság ide vagy oda – ezzel a megállapítással a legteljesebb mértékig egyetért.

Névjegy

KISS JÓZSEF

Miskolcon született, 1950. március idusán.

Erdőmérnök végzettségű miskolci újságíró és természetfotós, aki több díjat is nyert már képeivel. Úgy tartja, lehetőleg minden vadon született állatnak eredeti környezetében kell maradnia. Ám ha kényszerből mégis fogságban élnek, az embernek az a dolga, hogy a lehető legtermészetesebb körülményeket biztosítsa a számukra.

Röfi ez alól kivételt jelent: a kakaós csigát és a párizsit módfelett kedvelő vadkanhoz különleges viszony, mondhatni, barátság fűzi immár kilenc esztendeje. Ennyi idő alatt mindkettejüknek volt mit tanulnia a másiktól – állítja. Erről tanúskodik a róla írt könyve mottója is: „Az a különösen közeli kapcsolat, mely Röfi és közöttem kialakult, alkalmas volt arra is, hogy eloszlasson egy félreértést. Röfi megbizonyosodhatott róla, hogy nem is olyan veszélyes és rosszindulatú lény az ember, mint amilyennek egy vaddisznó joggal gondolhatja…”