Hiányzik, mert ez a jelen most igencsak kedvezne a mondatainak. Ahogy a nokiás dobozokról is meglenne a véleménye. Sarkos, vitára ingerlő, és ami a legfontosabb: nemmaszatolós. Megmondóember volt a szó jó értelmében, akinél morális alapelv volt, hogy azonnal szóvá teszi, ha valamilyen igazságtalanságot fedez fel. Ha felfesleni látja szép új haza kiglancolt demokráciáját. Ha valami bibi van a világ menetében. Lehetett vele egyet nem érteni, szidni is akár, hogy megint ennyire konok és önfejű, hogy megint mondja a magáét. Örök ellenzéki volt – talán így jellemezték a legtöbben. Aki sosem elégedett, aki szerint nincsenek ideális állapotok, legfennebb csak a figyelem feszültsége lehet ideális. Az értelmiségi tekintete, ahogy folyton szemléli, nézdegéli a körülötte örvénylő idegen-ismerős világot. Ahogy újra és újra kételyt ébreszt magában (és erre másokat is rávesz) a fönnálló rend ellen. Mert rend csak az örök kételkedésben, kérdezésben, gyötrődésben lehet. Pillanatig.

Hiányzik a publicista tehát.

A műfordító, költő, drámaíró, úgy tűnik, még keresi a helyét. Az életmű sokszínűsége, számos elagázása miatt most mintha nem lenne még érdekes. Még túl erős az emlék, az emléke. Talán ez magyarázhatja, hogy a legfrissebb, Gintli Tibor szerkesztette irodalomtörténet mindösszesen kétszer említi. Egyszer egy felsorolásban, mikor is az ’56-os forradalom után letartóztatott írókat veszik számba. Másodjára a hetvenes éveket elemezve, mikor is a Kádár- rendszer elfogadása (egyes esetekben az igazolása is) úgy-ahogy végbement. Eme szemlélet jellemző példájaként említi az igen vaskos mű Szabó Magda ’76-ban bemutatott drámáját (Az a szép fényes nap), ugyanezen történelmi tapasztalat ellentétes perspektíváját pedig Eörsi István drámájával mutatja be ( Széchenyi és az árnyak). Egyelőre ennyi hát. A Grendel Lajosféle szubjektív történet, amely a XX. század magyar irodalmát foglalja össze, meg sem említi. Kell-e ebből messzemenő következtetést levonni? Nyilván nem. A kánonok percről percre változnak. Az etika, a tartás lassabban. Vagyis a meccs még messze nincs lefújva. Az idő egész biztos Eörsinek dolgozik.

Talán az is baj, hogy nincs egyetlen kiemelkedő alkotás, amely magával húzna a többit. Túl egyenletes, és így túl pazarló az életmű. Még szerencse, hogy az olvasót mindez nem érdekli. Felüti, mert fel kell ütni a verseket, esszéket, gondolatfutamokat. Értékeli finom humorát, iróniáját, eleganciáját és gördülékenységét. Csodálja a bűvész mutatványait a leleplezés vágya nélkül. Az örök kétely mélyén ugyanis ott munkál az elfogadás vágya is. A megbékélésé. Hogy egyszer tényleg ez lehet majd minden világok legjobbika. S a bölcs beletörődés, hogy mindenkinek jár egy korty illúzió. Mert utána másként néz majd a reáliákra. Szigorúan, összehúzott szemmel. Cinkos kívülállással.