Noha Magyarországon a filmszemle körüli vitákban az utóbbi hónapokban számos alkalommal elhangzott, hogy a nemzeti fesztiváloknak már nincs jövőjük, át kell alakulniuk nemzetközi mustrákká, az élő ellenpéldáért nem kell messzire menni. A múlt héten zajlott le a 36. Gdyniai Lengyel Nemzeti Filmfesztivál, mely méretében és kiállásban sokkal nagyobb és professzionálisabb rendezvény, mint bármelyik hazai mozgóképes összejövetel. A magyar filmszemlén például (ha lenne még jövőre is) elképzelhetetlen lenne, hogy egy kisebb A kategóriás filmfesztivál vörös szőnyegének forgatagát lepipáló tömeg verődjön össze a kordonon kívül. (Egyáltalán: nálunk sosem volt szükség kordonra.) Vagy hogy egy autógyártó cég luxusgépkocsikat biztosítson neves színészek és rendezők bevonulásához, amelyet egyébként élőben közvetít a közszolgálati tévé – egy vidéki városból. Ezekhez persze az is kell, hogy a közt érdekeljék azok a művészek, akik felvonulnak. Nem mellékesen pedig, hogy meg is nézzék a hazai műveket, a kormányzat pedig, mondjuk, tartsa tiszteletben a fi lm törvényt.

A lengyel filmtörvény 2005-ben született meg – két évvel később, mint a magyar. Ennek következtében létrejött a Lengyel Filmintézet, mely többek között a hazai filmek születését is támogatja. Az alap éves költségvetése mintegy 34 millió euró, melynek legnagyobb részét az állam biztosítja, de hozzájárulnak a moziüzemeltetők, a tévék és kábelszolgáltatók is. A számok magukért beszélnek: 2010-ben az intézmény 22 millió eurót fordított mintegy negyven lengyel filmtervre, általában a büdzsé felét bocsátották a produkciók rendelkezésére. Ez átszámítva körülbelül hatmilliárd forint –nagyjából annyi, amennyit a mai napig érvényben lévő magyar filmtörvény, valamint a korábbi kormány által halálra ítélt, de még mindig működő mozgókép-közalapítvány fordíthatna magyar filmekre. De, mint ismeretes, a rendszer változóban van, az éppen fölálló nemzeti filmalap idén bő másfél milliárd forinttal gazdálkodhat. Az pedig, hogy ebből mennyi jut majd konkrétan a filmekre, talány. A tervek szerint idén maximum 3-4, jövőre pedig 8-10 filmet támogatnának. Az arányokat egyébként még durvábbá teszi, hogy a lengyel filmekre a regionális alapok és a városok is áldoznak, ezek azonban hazánkban nem létező csatornák.

Manapság nagyon sok szó esik a magyar filmek nézettségéről. A lengyelek ebben is előttünk járnak, tavaly például két lengyel film is felkerült a mozis top 10-re, igaz, ehhez produkálniuk kellett mintegy egymillió nézőt. Az aktuális Harry Potter-kaland is ennyit szedett össze, igaz, az Avatart csaknem hárommillióan nézték meg. De ha igazán szédítő nézettségről szeretnénk hallani, akkor az 1999-ben készült Tűzzel-vassal című, Jerzy Hoffman rendezte, 175 perc hosszú filmeposzt kell említeni a maga 7,15 millió eladott belépőjével. De ami egyértelműen jelzi, hogy hazánkban a magyar filmek negligálásán túl tulajdonképpen globális kulturális válság van: a magyar, illetve a forgalmazott európai filmek teljes piaci részesedése idén nem éri el a három százalékot. Lengyelországban ez az adat csaknem negyven százalék.

Egyetlen dolgot irigyelnek tőlünk a lengyel filmesek, mégpedig rendezőink nemzetközi fesztiválsikereit. Ezt megerősítették a Gdyniában a múlt héten tartott panelbeszélgetésen is, melyen részt vett Kocsis Ágnes rendező, valamint Kovács Gábor és Angelusz Iván producer. A sors iróniája, hogy míg a lengyel szervezők a titokra voltak kíváncsiak – hogyan is tudunk mondjuk Cannes-ban komoly tényező lenni –, hazai filmeseink a tragikus jelenről tudtak (akartak) csak beszámolni. Arról, hogy már több mint egy éve áll a magyar filmfinanszírozás, a jövő Andy Vajna, a „Rambót és a Terminátort gyártó amerikai producer kezében van” – tehát úgy néz ki, hosszú évekre a magyar filmesek is elbúcsúzhatnak a nemzetközi fesztiválsikerektől.

Az idei gdyniai nagyjátékfilmes versenyt végignézve (a több mint negyven elkészült műből végül 12 versenyzett az Oroszlán-díjakért) egyértelmű, hogy a lengyel film professzionális, egyetlen képkockán sem érzi az ember az olcsóságot. Egészen érdekes, hogy még a szerzői jellegű művek is nyomasztóan kommerszek, talán túl sok mindent áldoznak fel a könnyű nézhetőségért. Mivel a fesztiválon most először volt nemzetközi zsűri, a helyi szakma kissé morogva fogadta, hogy elsősorban tematikájukban és a filmnyelvükben univerzális műveknek jutottak a díjak. Így kapta meg – teljesen jogosan – az elismerések zömét a Jerzy Skolimowski rendezte Ölésre ítélve (Essential Killing). Külön öröm, hogy egyik koproducere Berger József, vágója pedig Lemhényi Réka volt, aki a kategória díját kapta Gdyniában. A helyi erők sokkal inkább Wojciech Smarzowski rendező piedesztálra emelésének örültek volna, a kurzusfilmszerű Roza azonban az „idegeneket” hidegen hagyta. Az elismert fiatal filmesek (Greg Zglinski, Jan Komasa és Bartosz Konipka) azonban jelzik, hogy a lengyeleknek talán már a nemzetközi dicsőségre sem kell sokat várniuk. És akkor tényleg a régió mozgóképes nagyhatalmává válnak.

Havas Ágnes a filmalap élén

Bejegyezték a Magyar Nemzeti Filmalap közhasznú nonprofit zártkörűen működő részvénytársaságot június 1-jei hatállyal. A hivatalos cégkivonat szerint a cég jegyzett tőkéje húszmillió forint, vezérigazgatója pedig Havas Ágnes, Andy Vajna kormánybiztos eddigi tanácsadója lett. Kizárólagos tulajdonosa a Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.

Vincent Gallo a győztes Ölésre ítélve főszerepében