Más kérdés, hogy ki jut el a népszórakoztatás-rétegtől a mélyebb tartalmakig. Nem városligeti kérdés, minden nagy tömegszemlén felmerül a gyanú, hogy a mosoly nem feltétlenül teoretikusan megalapozott, és a ricsaj nem művészettudományi indíttatású, de maradjunk hazai vizeken. A mélyebb tartalmak komolyak. A Bukarestben született berlini Knorr a klímaváltozás ügyében tiltakozik, Laurens Kolks hajója a Magánnyomozás címet kapta, és tükröző ablaka révén a nézőt egyszerre megfigyelővé és megfigyeltté avatja, Kicsiny Balázs művéhez pedig bonyolultabb interpretáció szükséges. A mű címe Késleltetett útrakelés, siettetett hazatérés, és a művész nyilatkozata szerint „az otthon maradottakat az összehegesztett járműben vacsorára váró 4 figura személyesíti meg, a hazatérőket pedig a művet értelmezni kívánó nézők, kirekesztve a műalkotás, a nem létező otthon teréből”.

Mindezt, a művész szándékát és a művek értelmezését bárki megtudhatja a helyszínen kapható újságformátumú kiadványokból vagy a kiállítás honlapjáról. Ami azt is jelenti, hogy a műélvezet kettéválhat. Lesznek primer fogyasztók, akik csak csónakáznak és gyönyörködnek-találgatnak, s lehetnek, sokan, akik ezt az élményt szöveges segítséggel elmélyítik. Az előbbiek megközelítik, talán meg is mozgatják evezővel, csónakjukkal azokat a narancsszín bójákat, amelyeket Brigitte Kowanz Morse-pontok és Morse-vonalak formájában rögzített a tófenékhez. Az utóbbiak tudni fogják, hogy a bóják jelzőfunkciója e mesterséges környezetben elveszti értelmét, s ekként a kompozíció a helyes irányok megtalálásának lehetetlenségét is jelzi. Az előbbiek csak elképednek Via Lewandowsky művén, a vízre állított mobil illemhelyen, az utóbbiak megpróbálják követni az alkotói következtetést, miszerint „A szükség banalitása összekapcsolódik kozmikus utópiákkal.”

Az olvasott és felkészült csónakos, persze, lehet, hogy elfogadja Kintera interjúszövegét, miszerint „Az nem művészet, ha megmondom valakinek, hogy mit gondoljon, hogyan lássa a munkáimat, amit bemutatok. Ha beindul valami, akkor működik, amit kitaláltam, ha nem, nem.” A cseh művész munkája, a rács-szarvakkal ellátott kordonrács működik. Játékos és szánalmas, animális és gépies ez a kordoncsorda vagy kordontestű szarvascsorda, és abszurditását fokozza az a víztükör, amely egy-egy műnél olykor csak alkalmi, esetleges, és ilyeténképp ürügy. A honfitárs David monumentálisan kegyetlen Vakvezető botja teremben készült fotón brutálisabb, az osztrák Bernhardt madár odúinak sincs köze a vízhez, amely utóbbi szökőkút formában sem feledteti, hogy már itt, Magyarországon is túl sok és túl rutinszerű Marx fej-paródiát láttunk a lengyel Bednarskitól.

A víz az éltető eleme Mäkipää Atlantiszának. A tavi tárlat egyik főműve a fiatal finn művész süllyedő háza a maga racionalizmusával és irracionalizmusával, szép lírájával és megdöbbentő drámájával. Ugyancsak önmagát hagyja értelmezni Németh Ilona természetszerűen vízre tervezett, látványos-elgondolkodtatató két úszó szigete, és felerősíti a tükröződés Kelemen Zénó szárazföldön már többszörösen elismert térplasztikájának eleganciáját, bonyolult egyszerűségét és tisztaságfogalmát.

A nemzetközi kollekció több régi nemzetközi nagyság mérsékelt őszikéivel büszkélkedhet. Nem baj, a főrendező víz segít, s ne feledjük, csónakázni mindenképpen jó lesz ezen a nyáron.

A tavi tárlat egyik főműve Mäkipää süllyedő háza