A játék persze nem (csak) azt bontja ki a történetből, amit szövegszerű betoldásokkal megmagyaráz. Az egyéb színpadi üzenetek fontosabbak az elmondottaknál. Díszletként a színház, a színpad technikai felszerelései, zegzugai szolgálnak. Más kérdés, hogy Pécsett ehhez hatalmas állványzatot kellett fölépíteni, mondják, az eredeti helyszínen természetesen illeszkedett a játék a térbe. Mi, nézők is a színpadon ülünk, az első részben háttal a valódi nézőtérnek, majd szünet után fordítva. A tárgyalási jelenet ugyanis éppen a nézőtéren játszódik. Hirtelen messze kerülnek tőlünk azok az emberek, s velük azok az érzések, szenvedélyek, amelyek korábban karnyújtásnyira tőlünk látszottak, és sokszor közvetlen közelről harsogtak a fülünkbe. A jogi procedúrához még fejhallgatókat is használnak, mintha tolmácskészüléken át értekeznének egymással az egy nyelven beszélők.

A rendezőt gyakran elragadja a maga választotta helyszín, ötleteinek nagy része nem annyira közlendőjéből, mint inkább a kínálkozó játéklehetőségekből folyik. A csaknem háromórányi tiszta játékidőnek szinte minden perce érdekes, de korántsem valamennyi tartalmas. Jellemző példa Pálffy Tibor két igazi kabinetalakítása a két felsült kérő szerepében, amelyek a legjobb minőségű szórakozást nyújtják, bár nincs lényegi kapcsolatuk az előadással.

Pedig van annak erős, mély, megrázóan eredeti tartalma is. Ez azonban inkább a színészi játékból és a magasból hangzó énekes kíséretből derül ki, mintsem a színházi terek nem éppen rendeltetés szerinti használatából. Az emberi szenvedélyek pusztító ereje, megnyilvánulásaik furcsa, szinte követhetetlen, sötét formái adják az előadás egyedi színét, különös mélységét. Nagyon erős és alapvetően különböző a két főszereplő alakja. Mátray László Antoniója kívül-belül hatalmas, karakteres figura, akit valami megfoghatatlan bánat, világfájdalom súlya nyom. Keresi a halált. Sejthetjük, azért oly nagyvonalú Bassanio iránti szerelmében, mert tudja, az sem oszlathatja el azt a sötét árnyat, amelyet lelkén és arcán visel. Más kérdés, hogy ennek összegzésére elég közérthető poén-e, hogy az előadás végén az Anyeginből Lenszkij párbaj előtti áriájába fog oroszul. Shylock Szakács László megjelenítésében a teljes ellentéte. Kisember, akit hatalmas szenvedély fűt és torzít. Nincs arányban benne a jellem és az indulat, a formátum és a megpróbáltatás. És ez az aránytalanság valóban szörnyeteggé teszi. Pontosan követhető, ahogyan bosszúvágya megérik, ahogyan élete egyetlen értelmévé válik – olyan mértékben, hogy kielégülése bizonyára éppúgy megsemmisítené, mint meghiúsulása. Ocsmányságában nagy alakítás. Kicsid Gizella Portiájának okossága is valami mély sebet rejt. Ő köti össze Shylock és Antonio tragikus történetét a belmonti idillel, a látszólagos vígjátékkal. Sötét játékokat űz ez a gazdag, erényes és racionális hölgy. Diákcsínnyel üti el a jogállamiság legalapvetőbb problémáját, állítólag imádott férjét keserű tréfával leckézteti. Lényege, lelki tartalma szerint talán nem is olyan nagy a távolság Velence és Belmont, a zsidó véres bosszúszomja meg az ifjú hölgyek és urak elegáns tréfálkozásai között.

Szakács László és Mátray László