Kolozsvárott született, de az ott töltött gyermekévek után a gimnáziumot és az egyetemet már Budapesten végezte. Nyilván markáns változást jelentett, hogy előbb Mosonmagyaróváron, később Szombathelyen tanított magyar nyelvet és irodalmat egy mezőgazdasági technikumban…

Ahhoz képest, hogy ugyan a sertést és a tehenet hibátlanul meg tudtam különböztetni egymástól amikor odakerültem, de például a búzával és a zabbal kapcsolatban már nem lehettem ennyire magabiztos. Úgyhogy nem kis büszkeséggel tölt el az a tény: bár tanítványaim nagy része kistelepülésről, illetve faluból jutott a technikumba, és nemigen került ki közülük irodalmár, de alighanem többségük megérezte, hogy fontos dolgokról beszélek, sőt még azt is elfogadta, hogy a magyar helyesírás nem túl bonyolult szabályait meg lehet, és meg is kell tanulnia.

Meglehetősen korszerűtlennek látszik az egész történet, ugyanis a minap hangzott el egy aktuális illetékes szájából, hogy a kosárfonóknak nincs szükségük informatikai ismeretekre, márpedig ebből az következik, hogy a növénytermesztő, állattenyésztő pályára készülő technikusok is elég jól meglettek volna Babits vagy Szerb Antal munkássága tudásának hiányában, hiszen ez most a nemzet érdeke…

Akkoriban fontosnak látszott fejleszteni a képzést, és bár annak idején nem tudtuk, de azóta alkalmunk volt Esterházy Pétertől megtanulni – igaz, sokan ma sem értik –, hogy az író nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodik. A műveltség pedig foglalkozástól függetlenül az ember épülését szolgálja.

Nem véletlenül ezt a két irodalmárt említettem: Babits Mihály portréja most is ránk tekint a könyvespolcáról, de – ha képe nincs is a falán – másik kedvence, Szerb Antal is alaposan rányomta bélyegét eddigi életművére.

Babits gimnazista korom óta az egyik legmeghatározóbb élményem, és a Vörömarty-portré sem véletlenül került a polcra. Egykoron, meglehetősen tudatlanul, könyvet szerettem volna írni róla, és ez a kép azóta is emlékeztet arra: nem szabad olyasmire vállalkozni, ami messze meghaladja erőinket. De Füst Milán fotója is ott van, lévén egyetemi nagymestereim egyike, aki meglehetősen ironikus módon, a korabeli ELTE magántanáraként csak szombaton, a délutáni órákban, az épület legkisebb és legeldugottabb szobájában adhatott elő. De a szintén kint lévő Madách Imre is csak azt bizonyítja, hogy egy ilyesfajta filosznak, amilyen én vagyok, a meg nem valósított művei, ha a könyvei között nem is, de legalább a falán ott vannak.

Kötetei, tanulmányai, elemzései arról szólnak, hogy a magyar irodalom- és eszmetörténet elválaszthatatlan az egyetemes kultúrától. Mintha ezt manapság divat lenne kétségbe vonni.

Pedig kétségbevonhatatlan, hogy a korábbi századfordulón és a két háború között a magyar irodalomtudománynak volt több olyan fellendülési időszaka, amikor tökéletes szinkronban volt Európával. A negyvenes évek végén ez a fejlődés – nem egészen spontán módon – megszakadt. Egy olyan elméleti államvallás terpeszkedett rá az irodalomra, amely az úgynevezett népies tábor népies íróinak és teoretikusainak egy részét befogadta, de az urbánusnak titulált tábort –nem. És ennek az volt a különleges pikantériája, hogy ez utóbbi szerzők elszántan, eltökélten és megátalkodottan baloldaliak voltak.

Azért az ilyesmi ma nem számít újdonságnak…

A harmincas években a József Attila fémjelezte Szép szó holdudvarában megjelent szerzők, mint például Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Gáspár Zoltán megbocsáthatatlan bűne az volt, hogy másképpen voltak baloldaliak. Márpedig ezzel az akkori marxizmus nem tudott mit kezdeni. A háború után kialakult egy hivatalos kép a magyar irodalom fejlődéséről, amelyen Petőfi, Ady és József Attila szerepelt, de kiszorult belőle Kosztolányi, és Babits is csak elmosódottan volt látható. De létezett egy másik irodalomtörténeti iskola is, amelyik szakított a Nyugattal, s amelynek megtestesülése volt Féja Géza háromkötetes irodalomtörténete. Ha nagyon rosszmájú lennék, még azt találnám mondani, hogy Féja abból írt irodalomtörténetet, amiket Németh László esszéisztikájából félreértett…

Most valami nagyon hasonlónak vagyunk szemtanúi: a magyar, nemzeti érdek érvényesítése jegyében a humántudományok felesleges úri huncutságnak minősülnek, a filozófia, az esztétika vesztésre áll a reáliákkal szemben.

A magyar filozófiai gondolkodás az utóbbi évtizedekben látványosan felnövekedett. A két háború között búvópatakként, utána pedig meghatározó tendenciaként jelentkezett a Lukács iskola, amely felnevelt egy nagyon radikálisan saját arculatot viselő tudóscsoportot. Ennek az iskolának meghatározó vonása volt, hogy a fennálló hatalom ideológiájával szembement. De Lukácsról egyes körök azt az emlékképet őrzik, hogy „megtért” a marxizmushoz. Aki valamennyire is ismeri az életművét, tudja, hogy Lukács marxizmusa eretnek volt. Egy életen át partizánmaradt, baloldali, de különutas. És azok maradtak ma már világhírű követői is: a rokonszenves eretnekek gyülekezete, akik nem egyszer, és nem egy kurzus opponensei voltak.

Akiket említ, ma köztörvényes bűnözőként számon tartott üldözöttek.

Most mondjam azt, hogy aki elvégezte például a mezőgazdasági technikumot, az nem veheti komolyan az ilyesmit?

Pedig nagynevű, nemzetközi hírű tudósok kerülnek utcára.

Nem hiszem, hogy az ilyesmi végigvihető – azért csak van egy, ilyesmit nehezen tűrő európai atmoszféra Magyarország körül. Ez tipikusan az elszabadult hajóágyú története, amely köztudottan azt a hajót teszi tönkre, amelyről elszabadult, nemcsak azokra veszélyes, akiket megcéloz.

Névjegy

POSZLER GYÖRGY Kolozsváron született 1931. június 12-én. Irodalomtörténész, esztéta, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1982 és 1987 között az ELTE általános rektorhelyettese. 1998 óta Széchenyi-díjas.