Új kötetének fülszövegében Spiró György a novellaírás nehézségeit boncolgatja: „(…) egy-két oldalon teljes világot ábrázolni, a bonyolult emberi viszonyokat tömören leírni, az olvasó értelmeire erősen hatni, s ehhez egyszerűen, képszerűen és drámaian fogalmazni. (…) A novella legyen igaz is, legyen mese is. (…) Nehéz műfaj, ezért is próbálkozik vele az ember újra meg újra”. Elidőznék ennél a „legyen igaz is, legyen mese is” kitételnél. Spirónak ez a harmadik novelláskötete, az elsőnek, a több kiadást (és több változatot) megért Álmodtam neked címűnek az ismertetője kerek perec közli velünk, hogy a könyvben szereplő történetek „bevallottan életrajzi” ihletésűek.

Az olvasó tehát, amikor a kezébe veszi a Kémjelentést, gyanakodni kezd –különösen azután, hogy az egyik novellában megemlíti szegény Tar Sándort, aki anélkül írt jelentést az elbeszélőről, hogy találkoztak volna. Egy másik szövegben Kardos G. György egyik tisztelője szerepel, a Domb című novella kapcsán pedig óhatatlanul is Spiró Györgyöt látjuk magunk előtt a Fogság hátterét bemutató dokumentumfilm forgatása közben. Aztán mikor a Temetői járat elbeszélő főszereplője megemlíti, hogy ő írta azt a bizonyos mélymagyaros verset, megszűnhet a gyanakvásunk. A kötet végén viszont megint feléled: abban a hat brutálisan kegyetlen, a T-boy című rémnovellakötetet idéző történetben ugyanis bajosan lehetne életrajzi elemeket fölfedezni (noha a „káeurópai” terep kétségkívül ismerős) – aki ilyet keres, az a zárószövegben (Két fénykép) találhat újra efféléket.

Noha kétségkívül ez izgatja a legtöbb embert, természetesen nem az önéletrajziság a legfontosabb ismérve Spiró György új novelláskötetének. Ebben is tetten érhető az Álmodtam neked kvázi regényszerűsége: bár a történetek nem feltétlen időrend szerint követik egymást, egyfajta rendszer, összefüggés föllelhető. Például az egyik novellából megtudjuk, hogy Vera „együtt van” az elbeszélővel, az utána következő írásnak pedig már egyenest ő a főszereplője: „Adva van egy történet, Verával esett meg”. Amenynyiben a Milyenek a csehek (meg a magyarok meg a lengyelek)? című novellát egy szál magában olvasnánk el, Veráról pusztán annyit tudnánk, hogy elment az orvosi rendelőbe, ahol történt vele valami. A kötetbeli előzmények nyomán ugyanakkor jobban megismerhetjük Verát. Az igazi varázslat azonban az, hogy a szövegek egymásra való refl ektálása korántsem jár az olvasói lehetőségek szűkülésével: Verát nem föltétlen olyannak képzeljük el, amilyennek Spiró ismeri, és ez így van jól.

Spiró nemrégiben Tóth Krisztina Mozgó Világ-os nívódíja apropóján is összegezte, hogy szerinte milyennek kell egy novellának lennie: „Csapjon fejbe, amikor olvasom, aztán maradjon meg bennem, és ne tudjak szabadulni tőle. (…) Legyen a történet több, mint önmaga. Legyen kihagyásos az elmesélése. Olyan szűken mérje a szerző az információt, hogy nekem, az olvasónak kelljen kiegészítenem. (…) A novella az éppenhogy művészete, a szinte aligé”.Mintha a Kémjelentés című kötet ismérveit olvasnánk. Kétoldalas tárca éppúgy akad benne, mint 25 oldalas elbeszélés a színidirektorság buktatóiról. Fejbecsapós, maradandó, nehéz történetek, abból az időből, amikor „az ország éppen kezdett lecsúszni Közép-Kelet-Európából a Balkán mélyére”.

Az egyik legkedvesebb Spiró-novellámnak az a címe, hogy Apámmal a meccsen. Nem ebben a kötetben van, de jószerével minden bekezdését föl tudom idézni. A történet hátterében az a bizonyos 1973-as ekströmös, bicskeis magyar–svéd vb-selejtező pereg, ám természetesen ennél többről van szó. Úgyhogy focihasonlattal szeretném befejezni a recenziót. Ha már Spiró, akkor természetesen magyar–lengyel, mégpedig 1987-ből, amikor Détári az alapvonalról csavarta a hálóba a szabadrúgást, mire a szpíker lelkendezett, hogy az efféle megoldás a legnagyobbak sajátja… Ugyanez igaz a novellaírásról való nem csupán elméleti, hanem gyakorlati tudásra. Konkrétan Spiró Györgyre.