„A nő tétovázott.

– Amint látja, őszinte vagyok. Szeretném... kénytelen vagyok... a legmegfelelőbb embert megkeresni.

– Nyugodt lehet – mondtaHercule Poirot –, megtalálta.

– Hát szerénynek éppen nem szerény... – mondta Carla. – Mindamellett hajlamos vagyok hinni magának.

– Tudja – mondta nyájasan Poirot –, az ember nem csak az izmait használja. Nekem nem kell hajolgatnom, lábnyomokat méricskélnem, csikkeket felszednem meg letaposott fűszálakat vizsgálgatnom. Elég, ha hátradőlök a széken, és gondolkodom. Nálam – kopogtatta meg tojásdad fejét – ez végzi a munkát.”

Hercule Poirot-t nem szokás egyszerű esetekkel megbízni. Vagy a véletlen veti egy-egy gyilkosság helyszínére, és az éppen arra járó kíváncsi bámészkodó álcája mögé bújva vállalja a bűnügy felgöngyölítését, vagy azért kérik fel, mert ő a világon az egyetlen, akinek esélye lehet arra, hogy megtalálja a tettest. Ilyenkor elejt néhány roppant szerénytelen, öntömjénező megjegyzést, kicsit kérdezősködik, aztán hátradől, mozgásba hozza szürke agysejtjeit, és mire a gyanúsítottak észbe kapnak, már ott ülnek a gyéren megvilágított szobában fejük felett Damoklesz kardjával.

Ezúttal azonban olyan feladványt kap, amelynek megfejtéséhez még ő is kétkedve kezd hozzá. Nem azzal van a probléma, hogy a rendőrség már régen lezárta az ügyet – habozás nélkül csinált már hülyét bármelyik kollégájából csupán azzal, hogy passzióból kiderített bármilyen esetet, amivel ők hivatalból hiába küzdöttek. Inkább azért nehéz a mostani, mert egyrészt tizenhat évvel ezelőtt történt, másrészt semmi sem szól az ellen, hogy az annak idején elítélt feleség valóban megmérgezte szoknyavadász férjét.

Egyértelmű, hogy a cselekmény nem folyhat az untig ismert Agatha Christie-séma szerint. Poirot felkutatja azt az öt embert, aki annak idején ott volt a gyilkosság helyszínén – az öt gyanúsítottat –, hogy megkérje őket, írjanak részletes tanúvallomást a tragédia körülményeiről. Az elbeszélés ezután formát vált, a detektív kilép a képből, és az olvasó szemével tanulmányozza a leveleket.

Mint ahogy a fenti idézetben maga is említi, de egyébként is köztudott, eddig sem volt feltétlen híve az ujjlenyomat-gyűjtögetésnek és a nagyítónak, ám az Öt kismalacban még kevésbé mutatkozik aktív nyomozónak. Az olvasónak legalább ötször kell végigrágnia magát jóformán ugyanazon a cselekményen anélkül, hogy segítségére lenne a határtalanul öntelt tojásfejű belga. A rögtönzött detektívpalánták azonban inkább újfajta lelkesedéssel vetik bele magukat a „keresd meg a tíz különbséget a két kép között” játékra emlékeztető helyzetbe, hiszen végre kibontakozhatnak, és zavartalanul gyárthatnak elméleteket anélkül, hogy Poirot bármilyen mellékesnek tűnő, ám nagyon fontos és zavaró körülményt vetne fel.

Pont ezért az Öt kismalac nem kezdő Christie-rajongóknak való krimi. Szükségeltetik némi rutin, hogy az olvasó észrevegye azokat az apró részleteket, amelyek fölött a kevésbé edzettek gondolkodás nélkül napirendre térnek, és amelyeket a siker érdekében mégsem lehet elhanyagolni.

Általában attól válik még izgalmasabbá a nyomozás, hogy százféle bizonyíték mutat valamelyik szerencsétlen, ártatlan gyanúsítottra, akit, ha valaki nem tisztáz, biztosan felkötnek. Ezúttal azonban ez a kérdés már tizenhat éve eldőlt: az áldozat felesége néhány enyhítő körülménynek köszönhetően megúszta volna életfogytiglannal, ha kevéssel az ítélet után meg nem hal a börtönben. Érte tehát már kár aggódni, a gyilkost pedig ennyi idő után úgysem fogja senki perbe, így az olvasónak meg kell elégednie az erkölcsi győzelemmel.

A címadó gyermekverset az is ismeri, akinek nem volt gyerekszobája. Az ujjszámolós mondóka segít rendszerezni Poirot gondolatmenetét, és misztikus keretbe ágyazza a cselekményt. De az öt kismalac története nem kap titokzatos jelentőséget, nem nyújt kulcsot a megoldáshoz, hanem végig prózaian zakatol a háttérben, így Agatha Christie hű marad két lábbal a földön járó figuráihoz meg önmagához, és nem mond ellent a kézenfekvő megfejtésre vonatkozó elvének.

SZERELMI SZÁL

Az Öt kismalac volt Agatha Christie első olyan esete, amikor múltban történt bűnügy felgöngyölítésével bízza meg nyomozóját. Majdnem húsz évvel a regény megjelenése után, 1960-ban színpadra viszi retrospektív krimijét. Nem tudni, miért szőtt az írónő szerelmi szálat az új változatba, az mindenesetre biztos, hogy nem tűnik kifizetődő vállalkozásnak Poirot-ra romantikus drámát szabni. Ezért hát átadja a detektív szerepét egy fiatal ügyvédnek, aki, miután megoldja a rejtélyt, elnyeri megbízója szívét is.