Bordeaux a világ talán legismertebb borvidéke: nálunk még egy hétköznapi használatra szánt színnév (bordó) is bizonyítja, hogy az innen elhíresült vörösborok régóta a „popkultúra” részei. A Gironde jobb és bal partjáról kerülnek ki a világ legdrágább tételei: egy Lafite, egy Mouton Rothschild, vagy egy Cheval Blancmég annak is ismerősen cseng, aki inkább a regények és filmek világában van otthon,mint a borokéban. Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy a bordeaux-i borok erősorrendje a különböző birtokok klasszifiká cióján, osztályba sorolásán alapul. Az 1855-ös párizsi világkiállítás előtt III. Napóleon császár utasította borkereskedőit, hogy a borok kelendősége alapján rangsorolják az egyes chateau-kat: azokat a jellegzetes bordeaux-i főúri birtokokat, ahol a szőlők közepén általában egy-egy kastély áll

A rendszerből most elég egy dolgot értenünk: a bordeaux-i klasszifikáció a termelőket rangsorolja, nem a termőhelyet. Sokak szerint ennél jóval igazságosabb az amúgy is „polgáribb” Burgundia minősítő rendszere. Itt a rangsor alapja egy sokkal kevésbé tünékeny érték: a pontos határokkal rendelkező, egyéni karakterű bort adó termőhely, vagyis a dűlő. Burgundia ugyanis nem pusztán egy fehér- és egy vörösboros „féltekére” válik szét: óriásiak a különbségek az egyes termőhelyek között is: két szomszédos dűlőnek nem pusztán a talajösszetétele, de akár a (mezzo)klímája, íze, és így persze a bora is más és más lehet.

Nemzeti büszkeségünknek ma nem része, pedig az lehetne, hogy épp Tokaj-Hegyalja volt a világ másik olyan borvidéke, amelynek ehhez fogható dűlőklasszifikációs rendszere alakult ki már több száz évvel ezelőtt. A tokaj-hegyaljai dűlők első ismert és ránkmaradt osztályozását Bél Mátyás készítette el az 1730-as években, a másodikat pedig Szirmay Antal 1795-ben. A két dátum között történtmég valami, ami a tokajit a világ élvonalába emelte. 1737-ben egy király körrendeletnek köszönhetően itt született meg a világ egyik első eredetvédelmi rendszere. (Csak a portói borvidék lehatárolása tekinthet viszsza hasonlóan tekintélyesmúltra.) Ezekhez a XVIII. századi dűlő-felsorolásokhoz azonban nem mellékeltek pontos térképeket, az eltelt közel 300 év alatt pedig számos termőhely neve megváltozott. Így a büszke utókorra várt a feladat, hogy a dűlőket újra felfedezze és kijelölje.

Éppen erre vállalkozik az öt éve, Alkonyi László, „Tokaj-Hegyalja Schliemann Henrikjének” ötlete alapjánmegalakult Tokaji Bormívelők Társasága, amely a borvidék két tucatnál is több termelőjét tudja sorai között. Ők nemcsak azt vállalták, hogy szigorú minőségi szabályok betartásával nevelik a szőlőt és készítik a boraikat, hanem azt is, hogy részt vesznek a dűlők újrafelfedezésében. Tevékenységük eredményeképp évente tucatnyi történelmi dűlőt vezetnek át a térképre. Így Bodó Judit, Bárdos Sarolta, Berecz Stephanie, Homonna Attila, Demeter Zoltán és a többiek értékmentő munkájának hála, ihatunk ma újra dűlőszelektált csúcsborokat a sokáig elfeledettnek hitt Galambos, Makovicza, vagy – a Szepsy István által időközben világhírre vitt – Szent-Tamás dűlőkből.

Ha meg akarjuk érteni a tokaji világhírét, érdemes tehát a tokaji bormívelők dűlőszelektált borait keresni. Néhány órára talán még ez a mi perlekedő lelkünk is dűlőre juthat a világgal és önmagunkkal.