Pedig London Katalin eredetileg olyan pályát választott, aminek kevés köze van a tárgyakhoz: színésznő akart lenni, érettségi után a Szegedi Nemzeti Színház, majd a Nemzeti Színház stúdiójának diákja lett. Ma már úgy tartja, a színház csak az első lépés volt, amit a bőrdíszműves szakiskola, a Hernádi Gyula-féle Első Íróiskola, később az újságíróképzés és a Magyarországon beindított első lakberendező-tanfolyam elvégzése követett. Ennek záróvizsgája után ajánlották fel neki, hogy írjon az egyik lakberendezési magazinba.

„Izgalmas időszakban csöppentem erre a területre. A kilencvenes években magának a lakásnak, az otthonnak a fontossága felértékelődött és önmegvalósítási formává erősödött. Láthatóvá és bemutathatóvá váltak a különböző társadalmi rétegek otthonai, a jómódú kertvárosi családi házak és a Rózsadomb »tüzép-barokk« villái éppúgy, mint a panellakások boltívekkel újra álmodott lakásbelsői”, meséli.

Az otthonok bemutatásán túl egyre jobban érdekelte a „tárgykapcsolat”, az emberek viszonya a tárgyaikhoz. Az első, erről szóló cikke Goda Gábor író legkedvesebb tárgyait mutatta be – ezeken keresztül az elhunyt feleségéhez fűződő kapcsolatát.

– A különös vallomást Goda Gábor leveleiből állítottam össze. A kiragadott részletekből megismerhettük a közös otthont, a fényképek segítségével betekinthettünk az író halála után később végképp magányossá váló tárgyak világába – emlékszik. Ezután számos építész, művész, műgyűjtő, költő, pszichológus, régiségkereskedő mutatta meg neki a tárgyait. – Van, aki körül halmozódnak a tárgyak, de nem érdeklik igazán a tulajdonosukat, mert nincs kapcsolata a világukkal. Hamvas Béla azt írja, az emberek „körbekellékezik” az életüket. De míg egy színházi kellék alátámasztja a személyiséget, hozzáad a jellemhez, az életben kellékként használt tárgyak arra jók, hogy a segítségükkel mást mutathassunk, mint akik vagyunk – magyarázza. Katalin szerint azok, akik így, kellékként használják a tárgyaikat, még nem tapasztalták meg a hatalmukat. Ez azonban bármikor megtörténhet velük, például ha elveszítenek egy embert, lezárul egy életszakaszuk, véget ér valamely munkájuk vagy egy kapcsolatuk. Meglehet, hogy ezután kezdenek el ragaszkodni egy-egy darabhoz.

London Katalin tíz éve maga fotózza a lakásokat, tárgyakat. Azt mondja, hogy azért kezdett fényképezést tanulni, mert érdekelte, miként ábrázolhatná a titkot, amit megérzett a tárgyak hatalmából. Később szenvedélyévé vált a fényképezés – a tárgyak fotózását az embereké követte. Huszonnégy interjút magába foglaló kötete, a Túlélésre ítélt tárgyak már saját fotóival jelent meg. Ebben a könyvben egyetlen olyan tárgy szerepel, ami a sajátja. Ez egy támlás kisszék, ami gyerekkorától elkísérte, és most is a szobájában áll.

– Ez a kicsi szék mérhetetlen gazdagságot hordoz. Ránézek, gyerekkorom és annak szereplői jelennek meg előttem, képek peregnek, hangokat, eltűnt illatokat és bennük élő érzéseket, vágyakat hoz vissza –mondja. Elismeri ugyanakkor azt is, hogy a tárgyak terhesek is tudnak lenni.

– Igen, valóban nyomasztó, hogy bármerre nézek is, az elindít bennem egy képsort. Az a rózsaszínű likőrösüveg például egy közeli barátom édesanyjáé volt. Már a fia is meghalt, akitől kaptam. Alatta a tálcát egy kirakodóvásárban vettem, mert illett hozzá, a poharakra mellette megint máshol tettem szert, noha most úgy néz ki, mintha egy készlet lenne az egész. Amikor rájuk nézek, nem egyszerű készletet látok, hanem a történetek sorát, amiket őriznek – mondja.

London Katalin tudja, hogy néha szükség van egy-egy nagy szanálásra, amikor megszabadulunk a feleslegessé vált tárgyaktól. De – mondja – ő ezt nem tudja megtenni. Ruháktól, cipőktől, még bútoroktól is könynyen megválik, de a személyes tárgyak maradnak.

Egy biztos: ebből a „felhalmozásból” semmi nem látszik London Katalin és építész férje szentendrei házában. Ebben az otthonban minden a helyén van, semmi nem hiányzik és semmi nem felesleges. Valóban sok a tárgy, sok a kép – elsősorban szentendrei alkotók művei –, még sincs zsúfoltság.

– Izgalmas dolog gondolkodni a tárgyak hasznos és haszontalan voltáról. Elemezni például az öltözködést, amivel önmagát kívánja megfogalmazni az ember. Öltözködéssel mégis könnyebb becsapni a külvilágot és harmonikus képet festeni magunkról – állítja. A trendi ruha összeállításánál az ember ugyanis bemegy egy divatos márkaüzletbe, és megveszi amit a próbababán lát. Egy lakást már jóval nehezebb lekopírozni, noha manapság egyre gyakoribb, hogy valaki, Katalin szavaival élve, „lakberendezős” lakásban lakik. – Ha valaki segítséget kér egy szakembertől, az jó. De ha az utolsó szöget is a lakberendező viszi a lakásba, az lélektelen térré válik. Még akkor is, ha jó minőségű tárgyakkal van teli – fogalmaz.

Több száz lakás megtekintése után úgy látja, bőven hagy még kívánnivalót a hazai lakáskultúra. Az újonnan épült lakások többsége kísérte tiesen hasonlít egymásra, ugyanolyan nappalikat, konyhákat, étkezőket látni, szinte mindenhol. – Felesleges divatos stílusirányzatokat emlegetni, mert valami egészen másról van szó. Mintha hiánycikk lenne az önmagát vállalni merő ízlés. A nappalikból újabban eltűntek a könyvek, még jó, ha a dolgozószobában találkozhatunk velük – mondja.

Felhívja a figyelmet egy másik szomorú folyamatra is: a kilencvenes évek elején sok panellakást mutattak be a lakberendezési magazinok. A tulajdonosok büszkék voltak arra, ahogy felújították, átalakították otthonaikat. Manapság alig van panellakás ezekben a lapokban. Valami történt ezzel a társadalmi réteggel, tanárokkal, kozmetikusokkal, kiskereskedőkkel, amiért már nem lehet bemutatni az otthonaikat. Legalábbis egy lakberendezési magazinban nem. Panel helyett tengernyi pénzből épült házakat láthatunk a lapokban, így nem csoda, hogy az a nézet, amely szerint a szép lakókörnyezet kialakítása kizárólag anyagi kérdés, egyre elterjedtebb. London Katalin szerint hazugság lenne azt állítani, hogy ehhez nem kell pénz, de úgy véli, hogy nem ez az egyetlen feltétel.

– Nem mindegy, hogy kinek mi a fontos. Itthon például alig vannak kivirágozva a panelházak erkélyei. Nemrég jártam Olaszországban egy szegény halászfaluban. Minden ház ki volt virágozva, pedig nem élnek jobban, mint a pesti panelek lakói. De még itt Szentendrén, az ország legdivatosabb helyén sincs virág – teszi hozzá.

Névjegy

LONDON KATALIN

Szegeden született 1959-ben.

Színésznőnek készült, később azonban az újságírás és a lakberendezés felé fordult. 1992 óta ír lakberendezési lapokba tárgykultúráról, otthonteremtésről. 2008-ban jelent meg Túlélésre ítélt tárgyak című kötete, melyben ismert emberek mutatták be legkedvesebb tárgyaikat. Férje, Ipacs István építési vállalkozó, 33 éve házasok, két felnőtt fiuk van.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON