Akkor még majdnem olyan fiatal voltam, mint Semprun, amikor utazott. Hiányzott nekem a tizenhat év a dupla, sőt sokfenekű emlékezet és amnézia feltárására. Éretlen voltam még a kétértelműségre és a paradoxonokra, mint Semprun ama tizenhat év előtt.

Semprun tizenhat éves volt, amikor családostul Franciaországba menekült, mert elbukott a spanyol köztársaság, melyet az apja diplomataként szolgált. Pár év múlva az Ecole Normale filozófia szakáról beesett az ellenállásba, elfogták, és elindult vele a vonat. Nem tudjuk, hány potenciális Semprun volt a nagy utazók között, akik törvényszerűen meghaltak, törvényt érő kivételként megmaradtak. A mi Semprununk a háború után kommunista párttag lett, a XX. Kongresszus után renegát, s mire kizárták a pártból, éppen megjelent első és legnagyobb műve: egy szűkszavú, nyílt és rejtelmes kisregény A nagy utazásról.

„Jaimének, mert tizenhat éves”, szólt az ajánlás. Jaimé, ha él, azóta már több mint négyszer tizenhat éves, és Semprun is itt élt velünk még több mint háromszor tizenhat évet. Írt még ezt azt, például két remek filmforgatókönyvet (A háborúnak vége, Z., avagy egy politikai gyilkosság anatómiája), egy kísérteties kisregényt, Az ájulást, amelyben a vonatból kizuhanó hős újraépíti emlékezetét és világnézetét. Még kultuszminiszter is volt a mi rendszerváltásunk idején egy baloldali spanyol kormányban, de hát legyünk őszinték: ebből a hosszú életből A nagy utazás nélkül nem lenne halhatatlanság. Az viszont elég hozzá.

Amihez kicsi volt Semprun, amikor a nagy utazást átélte, amihez kicsi voltam én, amikor először olvastam, az a bizonyosságok és bizonytalanságok egyidejűségének az átélése. A regény utolsó mondatában az agy „bepárásodik, akár az ablaküveg, amikor az eső veri”. Megszokni a látást ilyen ablakon, agyon keresztül, ehhez kell az idő munkája és nyugalma. Semprun elkötelezett és elbizonytalanított tollal írta meg a regényt, és ezt az írásképet könnyű leegyszerűsíteni. Ott van a semuri fiú a maga egyszerűen berendezett agyával, melyben az egyik oldalon minden jó volt, a másikon minden rossz, akinek minden német rohadt náci, boche, a vagonra követ dobó kisfiúval együtt, Gérard pedig megpróbálja eltántorítani az általánosítástól, s rábeszélni az empátiára. Ordító közhely. Lenne, ha nem fordulna ki magából. Ha nem ez a semuri fiú lenne az egyetlen hazafi a nacionalisták között... És rögtön szembefordulnak egymással a tények, és érezzük az élet sokértelműségét.

Amíg nem dolgozott rajtunk eleget az idő, csak a „gemütlich” lakószobára emlékszünk, ahonnan éveken keresztül tisztán ráláttak a lakók a krematóriumra anélkül, hogy hajlandók lettek volna észrevenni. Eddig ez nem több a bűnös kispolgári közöny közhelyénél. Az éretlen olvasat ebbe lapítja ezt a jelenetet, és elejti, ami túl van rajta: a kérdőre vont, rémült idős asszony előhozza a két fiát, akik meghaltak a háborúban. És Gerard belső és külső beszédét ettől kezdve valami kínos érdesség határozza meg. Azt mondja: az asszony a fiai holtteste mögött keres védelmet, megpróbálja elhitetni vele, hogy minden halottnak egyforma a súlya, pedig nem, azért sem. És azt válaszolja az elárvult anyának, hogy „Remélem is. Remélem, hogy meghaltak.” Nincs ereje azt mondani, hogy megérti az anya fájdalmát, mert örül, hogy meghaltak a fiai, azzal az örömmel, amellyel a náci hadsereg megsemmisítésének örül. Ettől kezdve az együttérzés és az idegenség egyidejű, ki nem egyensúlyozható érzésével nézünk Gerardra is, a német asszonyra is, tudjuk, hol állunk, de ebből a tudásból nem lesz harmónia. Nincs nyugvópont.

Jorge Semprun FOTÓ: REUTERS