A hatvanas évek amerikai fehér bluesrevivaljának egyik utolsó mohikánja június 10-én a Mou lin Rouge-ban demonstrálja, mennyire kortól és divattól független ez a műfaj, és hogy hatvanhét évesen is lehetséges hitelesen és meggyőző erővel játszani. Előtte a honi szcéna egyik legjobb pofagyalusa, Pribojszki Mátyás melegíti a közönséget.

Hangja, bőre, habitusa fehér, pedig ereiben állítólag félig cherokee indián vér pezseg, miközben élete, pályája teljesen egybeforr a fekete blueszal. Mississippiben született, Memphisben cseperedett, ahol tinédzserként abszolút az epicentrumban élhette át a rock and roll születését, tündöklését és tömegjelenséggét, tömegcikké válását. Őt mégis inkább az olyan helyi fekete blueshősök repítették el, mint Furry Lewis, Will Shade vagy Gus Cannon. Kérges kezű és kemény tekintetű napszámosok között szocializálódott, betonozott és csempészettel foglalkozott, majd – fekete bluesisták nyomában – a híres Highway 51-on haladva Chicagóba költözött, ahol annak feketék lakta déli részén telepedett le. Itt ismerkedett meg Muddy Watersszel, Howlin’ Wolffal és Sonny Boy Williamsonnal, az ő hatásukra rögzítette 1966-ban bemutatkozó nagylemezét (Stand Back!

Here Comes CM’s Southside Band), amelynek sikere elementárisat taszított a huszonéves énekes-szájharmonikás amúgy sem döcögő szekerén. Így Charlie Musselwhite nemcsak részese, hanem az egyik legnagyobb sztárja lehetett a kurrens brit bluesboom hatására beinduló amerikai fehér bluesrevivalnak.

A hatvanas-hetvenes években számos remekbe szabott korongot készített, blueskörökben talán a legkeresettebb herflis lett, ezzel párhuzamosan azonban egyre mélyebbre merült az alkoholba. Saját bevallása szerint 1987-ig soha nem lépett józanul színpadra. Amikor azonban meghallotta egy texasi kislány (a korabeli médiában amúgy bőségesen tárgyalt) esetét, aki egy kiszáradt kútba beleesve napokig énekelve tartotta magában a lelket, mire végre rátaláltak, e megrázó élmény hatására radikálisan változtatott életmódján. S mondhatni, a kislánnyal együtt ő is újjászületett.

Megbízható, kiegyensúlyozott előadó lett, rendszeresen turnézott és gurított nagylemezeket. S ő, aki korábban alapvetően mindig mások szerzeményeit énekelte és/vagy játszotta, tavaly elkészítette élete legszemélyesebb, kizárólag saját bluesokat felvonultató albumát. TheWell, azaz A kút lett a címe, utalva a sorsfordító eseményre, s a korongon életútja számos olyan mozzanatát elevenítette fel dalban, amelyet addig csak legfeljebb a közvetlen barátok ismertek. S persze az egyik bluesban elköszön édesanyjától is, aki nem sokkal korábban, kilencvenhárom évesen egy betörés alkalmával vesztette életét.

Persze mondhatjuk, némiképp öreguras a lemez tempója, meg hogy első fülre talán monoton hangvételű, de a figyelmesebb, kitartóbb és kalandvágyóbb zenehallgatók számos finom zenei megoldásra, fineszes árnyalatra lelhetnek rajta. Miközben az egészet teljesen átjárja a megéltség és a személyesség. Ráadásul Musselwhite élőben mindig is sokkalta meggyőzőbb volt. Plusz ne felejtsük, ezúttal tényleg olyat tesz, amit negyvenöt évnyi, szédítő sikerekben és kínos kudarcokban gazdag pályafutása során még soha: személyesen teszi tiszteletét a magyar fővárosban.