Amikor felöltözve is sikerül
Talán nem is voltunk kevesen, akik Matthew McConaughey-t szép lassan bedobozoltuk a töltelékfilmek B dobozába, ahol ugyan még nincs teljes sötétség, de a reflektorfény melegéből se nagyon jut már. Tisztes homály ez, amelyben még el lehet evickélni egy ideig. Pedig nem volt egészen reménytelen McConaughey helyzete. Egy bírósági drámával robbant be (Ha ölni kell) Samuel L. Jackson oldalán, majd játszott Jodie Foster, Al Pacino, Anthony Hopkins és Morgan Freeman mellett is, és ez bizony akkor is tekintélyes névsor, ha nem mindig volt méltó partnere a felsoroltaknak. Minden adott volt tehát, hogy színészként könyveljük el, ő viszont egy idő után nagyobb teret szentelt kigyúrt felsőtestének és egyre halványodó mosolyának. Jellegtelen vígjátékok következtek (Hullámok ördöge, Excsajok szelleme) vagy kasszasikereket másoló pótfilmek (Szahara).
Mi más segíthetne ilyenkor az elakadt szekéren, mint az eredeti recept? Ismét bírósági dráma, ismét ügyvédszerep, csak most nem a csóró idealista bőrében, inkább a dörzsölt, a rendszert alaposan ismerő, már-már az erkölcstelenség széléig sodródó simlis szerepében. Az is tény, hogy az első nagy siker sokkal nagyobb kihívásokat jelentett színészileg: drámát, könnyeket, sokáig felidézhető jeleneteket. Ezzel szemben Az igazság ára az utóbbi évek legcsavarosabb thrillere, amely nem kér kiemelkedő színészi teljesítményt, elég ott lenni, és nagyobb botlás nélkül végigcsinálni. És ez Matthew McConaughey-nek sikerül is. Hozza a déli akcentust, nem meztelenkedik, nem vigyorog ha kell, ha nem. És már az is jó, hogy látjuk a feszültséget az arcán, azt, hogy egy rossz lépés, és elúszik minden, amit addig felépített. És ami a legfontosabb: végre egy olyan cím a filmográfiájában, amit később nem kell kitakarni.
Leginkább John Romano forgatókönyvírót illeti dicséret, aki Michael Connelly bestsellerét ültette át vászonra, vagyis igencsak remek nyersanyagból dolgozott. És bizony itt jön ki Hollywood egyik alapigazsága, hogy jó könyvből a bolond is jó filmet készít, s bár Brad Furman rendező nem az a bolondtípus, de viszonylag rutintalanul is képes hibátlanul végigvinni a művet. Ha akad is parányi csalódás, az talán Marisa Tomei nevéhez fűződik, aki most nem képes különösebb színt csempészni az elvált ügyésznő szerepébe, pedig az arca egyre karakteresebben mutatja a sokat megélt emberek vonásait. Kellemes meglepetés viszont a többnyire szépfiú szerepébe kényszerített Ryan Phillippe, aki az Ütközésekbeli jó formáját hozza. S bár nincs kiugró színészi munka, de talán még jelenet sem, Az igazság ára mégis az a ritka mű, amikor minden egymást erősíti: a szürke ilyen-olyan árnyalatai végül kiadják a teljes színskálát.
Igazi bűnügyi film ez, ahogy annak idején mondták a királyi tévében, és ott is lenne a helye a szombat esti filmkoktél fő helyén, és senkinek sem okozna vele csalódást. Nincs persze benne semmi, ami egy kicsit is túlmutatna önmagán, de furcsamód még ez is jól áll neki. Hiszen épp az álomgyár behozhatatlan varázsa: képes majdhogynem két órára kikapcsolni, elfeledtetni velünk a filmtörténet súlyosabb fejezeteit, és ropogtatva a pattogatott kukoricát csak arra koncentrálni, vajon hogy is húzza ki a hurokból a fejét a főhős, aki ugyan nem nagyon szimpatikus, de mégis kár lenne érte. És ez az a fajta szórakozás, amit még szégyellni sem kell. Sőt nyugodtan reklámozhatjuk másnak is.
