Szombathelyi black jack
De előbb a moziteremről. Legfeljebb néhány tucatnyian lehetünk a Savaria nagytermében, ahol a Testvért vetítik, a venezuelai Marcel Rasquin filmjét, Daniel és Julio nem mindennapi fivérdrámáját. Focifilm a caracasi gettóból. Ahol egy sikátorban simán lehúznak a szipusok, esetleg kést is nyomnak a torkodhoz. Meg is ölnek, ha kell. Valószínűleg itt is áll a közhelytétel, amelyet az észak-amerikai gettók kapcsán mondogatnak: a slumból kétféleképp lehet kitörni, vagy zenész leszel, vagy sportoló. Danielből nem nézzük ki, hogy olyan baromi jól rappelne, mondjuk, úgyhogy marad a foci. És volna itt egy lehetőség: próbaedzés a Caracas FC-nél.
Játszani a Caracas FC-ben!
Marcel Rasquin többszörösen díjnyertes filmjében például az a nagyszerű, hogy párhuzamosan mutatja be a küzdelmet a koszos futballpályák porával, a túlélésért folytatott harcot, a ragaszkodás, a valahová tartozás fontosságát egy elképesztően erőszakos világban, a sutácska kölyökszerelmet, a testvérek konfliktusát, meg a vérbosszú erejét. A Testvérek egy majd százperces gyönyörű nyitott mondat, aminek a végére Rasquin azért odalehelt egy pontot, amelyet ha akarunk, meglátunk, ha nem, hát nem. Nem áruljuk el, hová fut ki a film. Azt viszont igen, hogy fantasztikus vágásokat, kameramozgásokat, iszonyú, de káprázatos képeket látunk a nyomorúságról. A végére azért melegünk lesz abban a bizonyos hűvös moziteremben.
A Mediawave-en, a nemzetközi filmverseny játékfilmszekciójában egyébként Rasquin művén kívül további nyolc alkotás verseng a díjért, ott van Hajdu Szabolcs Bibliothéque Pascalja, a Léa Bruno Rollandtól, a fehérorosz Aleksei Fedorchenko Csendes lelkek című filmje és például Phan Dang Di vietnami–francia–német koprodukcióban készült Ne félj, Bi! című mozgója. De a kisjáték-, a dokumentum-, az animációs és a kísérleti filmes felhozatal is imponáló.
Közben odakinn a főtéren ezerrel tűz a nap, talán ezért, hogy viszonylag kevesen gyűlnek össze megnézni-hallgatni a Thanks Jimi Koncertet, aminthogy a gitárosok is kevesen vannak, húszan-harmincan legfeljebb. A kezdeményezés Wroclawból indult el még 2003-ban: ezen a napon közös gitározással emlékeznek a hangszer és a rock and roll hívei Jimi Hendrixre, együtt játsszák el a Hey Joe-t. Bár a lengyel csúcsot (hatezernél is több gitáros) sosem érte el Magyarország, az eredeti helyszínen, Győrben rendezett Mediawave-en azért összeverődtek vagy százan. Szombathelyen tavaly kicsit kevesebben voltak, az idén meg még kevesebben, de hát. Majd jövőre.
Ahogy kezd elvonulni a forróság, benépesül azért a Fő tér. Játszik a népzenét blueszal elegyítő Kacifánt, aztán a gépi hangzást az élő hangszerekkel és Kiss Flóra énekesnővel összeeresztő Voler Mouche, aminek mindenki örül, kivált az a két táncos lábú idült, aki a színpad előtt bemutatott koreográfia alapján kegyetlen nagy sztár lehetne a YouTube-on, egyikük például olyan spárgát nyom, hogy csodájára jár egész Szombathely. Mindezt Kiss Flóra meghódításának érdekében. Akit ilyen úton nem nagyon lehet, gondolom, ő viszont kétségtelenül meghódítja a közönséget, és ez így van jól.
A zsinagóga udvarában a szombathelyi underground lokálisan egészen biztosan közismert alakjaiból álló Chen lép fel, a műfaji meghatározás: lo-fi barkácszene, ami a hallgatóság szerint teljesen oké, a biztonsági őr szerint viszont narkós, bármit jelentsen is ez. DJ Vidaotone szettje zárja az estét, valamint alma- és egyéb fröccsök. Beszélgetések a kertben. És eszünkbe jut, hogy persze, a forróság mindenhol forróság, de évente egyszer azért inkább a kellemes, szép, szellős Szombathelyen égesse a talpunkat az izzó aszfalt, mint a hangyaboly Budapesten. A huszonegyedik alkalommal megrendezett fényírók fesztiválja: kilencnapos szusszanás. Szombathelyi black jack. Jólesik.
