Nem mintha ő lenne a húzónév ebben a Tosca-előadásban, olyan rosszul azért nem megy, Zürich, ahogy illik, világsztárokkal dolgozik. Mindenekelőtt a helyi erővel, Jonas Kaufmann-nal, akinek a művészetéhez sehogy sem találom a kulcsot. Vaskos és rugalmatlan a hangja, és az illúziókeltő megjelenés némi színpadi zavartsággal párosul, mint aki nem egészen tudja, miért is van itt, vagyis ott, és mit szeretnének tőle az emberek. A rendezés valamelyest megpróbálja kihasználni Kaufmann színpadi civilségét, ő a történetbe keveredő kakukktojás, a művész, akit sajnálatos módon ledarál a két nagy személyiség gyilkos-öngyilkos meccse, ő csak festene, kék és fekete szemű nőket, de az élet ebben a történetben nem szereti a kívülállókat.

Tényleg, melyik élet, melyik történet, melyik kor? Hol vagyunk? Robert Carsen nem törődik azzal, hogy a Tosca helyszínei centire, a történet napra pontosan meghatározhatóak, elhagyjuk Rómát és a templomot, a sekrestyésből színházi közlegény válik, aki takarít, székeket rendez, a Tosca nagy színházi történet a díváról, meg egy kissé nehezen meghatározható lényről, akit az tesz boldoggá, ha ágyába rángathat egy szopránt. Kicsit néha énekelnek latinul is, meg emlegetnek valami Bonapartét, aki Marengónál megfordította a hadállást, de ennek különösebb jelentősége nincsen. Nem is az a baj a rendezéssel, hogy függetleníti magát a szövegtől, hanem hogy ha már elmozdul, miért nem megy messzebbre, miért éri be azzal, hogy egy képzelt színház képzelt történetét meséli el, valamikor az ötvenes-hatvanas évek fordulóján.

Az első felvonás nehezen is telik, a tar karmester, Paolo Carignani nem veszi nagyon a szívére a dolgokat, mosolygós higgadtsággal hadonászik, neki egy Puccini ne dirigáljon. A második felvonás megszépül, elsősorban attól, ami egy hagyományos Toscába is beleférne, kicsi játékoktól, finom gesztusoktól, ahogy Scarpia éneklés közben a villájával mutogat, aztán pillantása a villa végére szúrt sonkára téved – na jó, neki itt el van rontva a vacsorája. Thomas Hampson énekli a szerepet, és, persze, a hangja most sem erre van hitelesítve. És, másik persze, ettől még megoldja, ahogy megoldotta ugyanebben a színházban a Macbethet is, nem volumennel, nem dús hangszínnel, de játékkal, pillantásokkal, a szavak formálásával, ahogy a pedáns emberből lassan előjön a felszín alatti kéjenc. A kettős vetkőzőszámmal záródik, a Toscát játszó Emily Magee leveszi fülbevalóját, kilép királykék ruhájából, Scarpia könnyedén és mégis izgatottan kioldja csokornyakkendőjét. Nagy pillanat, jelenetre fordítja a zene érzékiségét és veszedelmességét. A többi már a szokásos: leszúrják, lelövik, leugrik.

Thomas Hampson