Az okszerű világításról leginkább a jó öreg Nap gondoskodik itt benn ezen a korai órán (17 h), vagyis először alig látni valamit, de aztán eltelik pár perc és úgy már igen. Hangulatos enteriőrben találja magát, ki itt belép – derül ki a mondott spéttel –, kellemes csend van, csak egy klímaberendezés zsong, s ont monoton bút konokon. Sehol senki, a jelek szerint most éppen egy újmagyar–román filmre nem kíváncsi senki, így nyugodtan szemlélődhetek. A szélesnek-tágasnak nehezen nevezhető, de a tartalmat tekintve pazar tér leglátványosabb eleme a bútorzat, közelebbről két pompás neoempire fotőj, meg egy neobarokk, továbbá egy tonettszék-parafrázis, amely műanyagból van és kis szellőzőnyílások láthatók az ülőlapján annak az érett XX. századi komfortelvárásnak megfelelően, amely annak idején a tanácselnöki műbőrkalapon lévő lyukakat is kikényszerítette a konstruktőrökből. A bútorkompozíciót két, ugyancsak empire-hangulatú, óaranyolt virágtartó egészíti ki, amelyek egyikén egy halsalátásnak látszó PVC-doboz óvja a míves fát a cserépből természetes módon szivárgó öntözővíz nemkívánatos hatásaitól.

Büfé nincs, van viszont két automata, egy kólás, meg egy kávés. Kicsit üzemi megoldás, de legalább nem kell borravalót adni, sőt nem is lehet, és azt se muszáj mondani, hogy kérek egy kólát, ami időnként módfelett fárasztó tud lenni, ahhoz képest, hogy egy pont ugyanolyan kólát kapna az ember, mint némán, csak kacskaringóval. Hátul DVD-téka szolgálja a nagyérdeműt szerény, már-már cro-magnoni léptékű belmagassággal, viszont gazdag felhozatallal, előrébb egy pénztárnál nem tülekedik senki, balra pedig egy lépcső látható, amely részint a vetítőterembe, másrészt a gépházba vezet, ami momentán úgy tűnik, hogy mindegy is.

Mindezzel együtt a Tabán mozi előtere kultúrtér a javából. A falakat egyfelől művészportrék díszítik (balról jobbra): Frank Zappa, Woody Allen és egy nagyon ismerős színésznő fotója a hatvanas évekből, a neve itt van a nyelvemen, kár, hogy önök onnan nem tudják elolvasni,meg én se innen, mert rálóg az orrom. Másfelől van pár remek filmplakát, jelesül (jobbról balra) a Casablanca, a Dolce vita és a Belle de Jour (A nap szépe, fősz.: C. Deneuve, rend.: L. Bunuel) eredetijének igényes másolata, és még valami, ami sehol máshol nincs: egy torokszorító tárlat a tek. székesfőváros bezárt filmszínházairól, plusz arról a néhányról, ahol még nem húzták le a rolót.

Különös a tálalás, a spirális tartókra szerelt fekete-fehér képeket csakúgy lehet lapozni, akár egy katalógust; nagyjából nyolcvan, ebek harmincadjára jutott mozit számolok össze, ezeknek a harmadában magam is legalább egyszer megfordultam, szomorú viszontlátás, pláne, hogy a homlokzatokon még zsenge ifjúkorom filmjeinek emléke is megelevenedik, kivéve talán az Egy trombitás Szocsiban (mb. szovj.) vagy A fekete arany (mb. román) címűt, ezek valamiért nem rémlenek. A kiállítást bátran és lelkesen ajánlom minden harmincon felüli honfitársamnak, aki előbb tanulta meg azt a szót, hogy polyvitaplex, mint azt, hogy multiplex.

Van pár remek filmplakát