Szapulja magát a 95. évében járó Szántó Miklós, hogy süket vénember, még sincs abban a korban, hogy bácsizhassam. Önportré című verse szerint: hívő eretnek. Ez a lénye, a lényege. Illegális kommunista volt, pártmunkás lett, Révai József munkatársa, 1956-ban a Köztársaság téri pártszékház egyik védője. Negyedszázadon át jegyezte a Magyarok Világszövetsége Lapját, a Magyar Híreket. Egyik újrateremtője a hazai szociológiának, és akadémiai doktora. Kincses élet!

Az ötvenes évek elején leállt a játékfilmgyártás is: az újraindításhoz egyik javaslata, hogy Latabár Kálmánra írjanak forgatókönyveket... Fél százada cikkek, tanulmányok, könyvek, verskötetek, novellák, színjátékok szerzője. Csak a most megjelent tanulmánya címét említem: „Megjegyzések a globalizáció korszakváltásáról.” Életveszélyes könyvét – „Életutam hét rendszerváltáson át” – az amerikai Bloomington egyeteme adta ki, merített papíron, 600 oldalon. Ha ágyban olvasva, a fejedre ejted, a történet súlya is betöri a kobakod. Örökösen jegyzetelt: ennek révén visszatekintése egyidejű emlékezés is. Varázslat.

1933-ban a Tisza Kálmán téren olvasta Sinclair: Arrowsmith című könyvét, egy ismeretlen diák mellé ült, és élénk beszélgetés indult a könyvről. Ez a fiú vonta be egy baloldali diákcsoportba. Rá volt hangolva erre a véletlenre, mert sokkolta Hitler uralomra jutása. Az újságolvasó, széles érdeklődésű ifjú megérezte, majd megértette, hogy a nácizmus fel fogja forgatni az országot. Európára háború vár, a zsidókra megsemmisítés.

– Megszöktem a munkaszolgálatból, és a nyilas időszak legvéresebb napjaiban bekerültem egy razziába. Hosszú volt a sor, elöl ketten vizsgálták a papírokat, ketten bekísérték a férfiakat egy kapu alá, és aki ott rosszul „szerepelt”, agyonlőtték. A fennebb lévő nyilasház előtt megállt egy autó és kiszállt belőle Péntek János, akit én tíz éve trockista ifjúként ismertem meg. Előrementem a sorban, és azt mondtam: ne tartsanak fel, Péntek testvér vár...

Miklóst megrendítette, hogy megélte a 80. születésnapját. Ráadás éveit bő terméssel szolgálja meg: „adósságait” törleszti. Megírta többek között „A magyar szociológia újjászervezése a hatvanas években” című, tananyaggá lett könyvét.

– A hosszú élet titka?

– Sok véletlen: gének, életvitel és kell hozzá valami belső derű is. A legnehezebb helyzetekben sem kísértett meg a depresszió. Feladatközpontúan éltem mindig: segíts másokon és a sors is megsegít.

A Kálvin térnél még folytak a harcok, amikor egy orvos a Csikágóban, ahol dekkolt, szólt a fiataloknak, hogy – a járványt megelőzendő – szedjék össze és temessék el a holtakat. Az egyik pillanatban még sírt ásott, a következőben már a ferencvárosi elöljáróság második embere volt. De a kisgazda elöljárót neki kellett előkerítenie. Amikor megtudta, hol találja, lekiáltotta a pincébe a nevét. Elővánszorgott egy sovány, idős ember: „Én nem csináltam semmit!” Megtudva, mi a helyzet, pertut ajánlott, meg azt, hogy mindent megtesz, amit Miklós mond, csak segítsen neki.

Na de Miklós a mozgalomban mindig kulturális menedzser volt – bár akkor senki sem tudta, mi az. 1946 után már efféle leckéket kapott. Vezette például a Szakszervezeti Tanács kulturális osztályát, aztán az újdonsült Népművelési Minisztérium népművelési osztályát, majd három évig a filmfőosztályt. 1953-ban a miniszter Révai megbukott, Miklós a Baranya megyei tanács kulturális osztályvezetője lett.

– Révai negatív zseni volt, kiváló képességekkel. Személyiségének sötét sugárzása volt. Felnéztünk rá és szorongtunk tőle, mert ha megfeszültél sem tudtál az igényeinek megfelelni. Az embertelenség jellemzi az egész korszakot. 1953–56 között teljes volt a zűrzavar, a rendszer egyik napról a másikra élt.

1956 aztán többszörösen sorsfordító lett. Miklós úgy döntött, nem lesz többé apparátusember. Nehezen sikerült elérnie. Felelős szerkesztőként újraindíthatta a Pest Megyei Hírlapot. Itt tanulta meg töviről hegyire a szakmát, innen került át a Magyar Hírekhez. Szerkesztette a képes hetilapot, meg tanulmányozta a nyugati emigráció sorsát, rétegződését (ebből írt nagydoktorit, egyben sikeres könyvet).

A hatvanas évtized kezdetén felkérték – meséli –, hogy az MTA Filozófiai Intézet keretében szervezze meg a szociológiai részleget, amelyből aztán kinőtt a kutatócsoport, majd a kutatóintézet. Jól érezte magát a bőrében a lapnál, de fizetett volna azért is, hogy kutathasson.

A környező országok valóságos polgárháborút viseltek a nyugati emigrációjukkal, Magyarország 1973-ban amnesztiát adott az 1956-os emigránsoknak, és ebből a körből 150–200 ezer be- és kiutazó volt évente. Előfordult, hogy a londoni Szepsi Csombor Kör ’56-os ünnepségén Miklós tartott előadást a hazai életmód változásáról. Sok jó élménye fűződik e korszakhoz, például interjú három magyar Nobel-díjassal (Szent-Györgyi, Wigner, Gábor Dénes). A nemrég elhunyt Sinor Dénessel, az Indiana Egyetem professzorával részese lehetett az amerikai és magyar kormány által szponzorált ottani magyar tanszék alapításának.

Játsszunk egyet, kértem: osztályozza az általa megélt hét rendszert! (Az első három – Ferencz József- és az első világháború, az első köztársaság és a Tanácsköztársaság kora persze az apró gyerek ítéletéből kiesik.) A Horthy-rendszerben volt kamasz, már a világválság előtt is nagy szegénységben, diákként kellett megkeresnie a házbérre valót, ha nem mindig sikerült, jött a kilakoltatások sora. Ekkor lett ifjú, majd felnőtt, teljes kiszolgáltatottság miatt mégis „megbuktatta” Horthyt és kormányait. Az 1945–48 közti időszakra négyest ad. A Rákosi-korszak kettes.

– Értelmes feladatokat kaptam, de főképp a Népművelési Minisztériumban a nyomasztó, rossz közérzet volt a meghatározó. Mikor például Kádárt letartóztatták, eljött hozzám a legjobb barátom, és bár nem volt bennünk tudatos a félsz, lementünk az utcára és csak ott beszéltünk az esetről.

A Kádár-korszak három és felest kap tőle, a rendszerváltás hármast.

– Ugrás volt a sötétbe. Éreztem a személyes kockázatát. Egy intézeti kollégám felhívott: „Ha szükséged lesz rá, nálam ellehetsz, adok igazolást is.” Ez sokkolt. A Budapesti Reformkör szóvivőjeként először úgy képzeltem, hogy demokratikus szocialista rendszer következik. Vágyálom volt, alaptalan képzelgés, tévedtem. Újra kellett gondolnom az életem, az eszméket, amelyek éltettek, amelyek sorra semmissé váltak. Kétségbe eshettem volna, de továbbléptem, és kerestem, hogyan tudok az új helyzetben is dolgozni, talpon maradni.

– Életedben létezett Magyarországon államférfi?

– Talán Bethlen István. Kádárból hiányzott ehhez az átfogó műveltség. Jó ösztöne volt az alternatívák közti választáshoz. 1948-ig tehetségesmunkásvezető volt, semmi több. 1956-ban a helyét nem találó, kétségbeesett ember. Aztán 1962-ben, amikor elmúlt a fenyegetés, hogy Rákosi visszatérhet, felnőtt a feladataihoz, reformokkal próbálkozott, de a szovjet vezetés – Brezsnyev! – visszametszette. A nyolcvanas évekre már túlélte önmagát.

Miklós elfogadja, hogy egy könyvkritika „baleknak” nevezi. Szerinte, aki tevékenyen élte át azt a negyven évet, az áldozat is. Noha nem büszke a múltjára, nincs mit letagadnia, megtagadnia sem, bár amai eszével több mindent másképp csinálna. Arra egyenesen büszke, hogy miatta senkinek nem esett bántódása, hogy életét nagy barátságok minősítik.

– Nem lett volna jobb életed, ha emigrálsz?

– A Ford budapesti képviseleténél voltam diszpécser, és 1938 végén ki akartak küldeni Angliába, ösztöndíjasnak. Ha a háború ott ér, jelentkeztem volna a hadseregbe, harcoltam volna a nácik ellen. 1945-ben nyomban hazatérek: az angol katonamúlt miatt börtönbe vágnak, és ha megúszom, kiszabadulásom után a Magyar Hírek főszerkesztője lettem volna...

Névjegy

SZÁNTÓ MIKLÓS 1916. október 11.

Nem volt módja rá, hogy a szokásos módon egyetemi diplomához jusson, ennek ellenére kandidátus, majd 1982-ben az MTA doktora lett, disszertációja témája: emigráció-szociológia. Negyedszázadig volt a Magyarok Világszövetsége Lapjának, a Magyar Híreknek a főszerkesztője.