Az Úristen nem fér a szekrénybe
Néhány éve kaposvári diákjaival adatta elő Mohácsi János a Naftalint. Heltai Jenő neve persze már akkor is nagyjából annyi joggal szerepelt a címlapon, mint bármely más Mohácsi-rendezés esetében az eredeti mű szerzőjéé. Szóval mintha Moliere a maga Amphitryonját Plautus neve alatt játszotta volna, vagy Kleist Moliere-é alatt a magáét.
A százéves polgári bohóság kibővült, feldúsult, szelleme pedig gyökeresen megváltozott. Jelentéstartománya hatalmasan kibővült –mondhatnánk, tudálékosan. A blőd történet messzire rugaszkodott a polgári nemi erkölcs álságának cinikus-játékos mutogatásától. A Mohácsi testvérek (dramaturg Mohácsi István), mint mindig, ezúttal is a bamba ostobaságot helyezték a színi világkép centrumába. Nem az erkölcstelenségről, hanem az eszetlenségről, az értetlenségről, az idiotizmusról szól a bohózat. Tananyagként sok mindenre szolgálhatott ez a gyakorlat. A publikum mulattatását szolgáló ősi eszközöktől a korszerű bohózatjátszás lehetőségeiig tanulhatták és kísérletezhették ki a különfélemódszereket a tanítványok. Leginkábbmégis alighanem Mohácsi János sajátos színházába, színházcsinálási praktikáiba nyerhettek beavatást.
Feltételezhető, hogy a mostani szombathelyi előadás számos vicce is valamikor a kaposvári próbák során született. Mint ahogy más tréfák is régebbről ismerősek. Mohácsi most is felhasználja régebbi poénjait, szófacsarásait. Végtére is Szombathelyen aligha hallották még, hogy „ártatlan, mint aki ma szült bárányt”.
Különben a szombathelyi verzió is jócskán gazdagodott a korábbihoz képest. Vezérfonala most egy szobanövény-metafora. A színpad szélén ülő zongoristát időnként át kell ültetni. Át is ültetik néha a másik oldalra. A harmadik felvonásra pedig elárasztják a kezdetben kopár, nyárra elhagyott és benaftalinozott lakást a hatalmas zöldek. Elvégre a darab slusszpoénja egy biológiai kísérlet: önszuggesztióval fölcserélhetjük-e a nemünket, miáltal elkerülhetjük a házastársi hűtlenkedés lelepleződését. Mohácsi, mint rendesen, most is túlfeszíti a bohózat közkeletű abszurditását. Most is létfilozófiai abszurditássá fokozza – kétségkívül már meglehetős rutinszerűséggel. De még mindig friss, elementáris hatással. A szombathelyi nézők kezdetben mintha kissé értetlenek lennének. Mint a mama, aki szó szerint veszi, amikor lányának szekrénybe zárt szeretője arra a kérdésre, hogy mit tegyen a szekrénykulccsal, kétségbeesésében azt mondja, dobja ki az ablakon. Nem értik a szatírát. De azután belejönnek. A játék sodra leés meggyőzi őket. A második szünetben már taps után, kifelé menet sem bírják abbahagyni a kacagást.
A szombathelyi színészeknek sem ártott a találkozás Mohácsi rendezői kezével. Vlahovics Edit, a mama agyafúrt ostobaságát igen finoman, sokrétűen adagolja. Szabó Tibor korrupt házmestere papírforma szerinti remeklés, bravúros énektudása sem újdonság. Németh Judit fanyarrá érett madame-ja is nagyon a helyén van, akárcsak Szerémi Zoltán a folyton alliteráló, kiélten léha férfiú szerepében. Alberti Zsófia lehengerlően közönséges mint Patkány Etus délutáni színésznő. Schlanger András és Trokán Péter megkapóan bamba csaló és megcsalt férj. Bajomi Nagy György snájdig szeretőhöz kevéssé illő alkata is előnyére fordul, Nagy Cili valódi bohózati baba: igazsága a hamisság.
A szombathelyi Naftalin persze mindössze tavaszi, nyár eleji bohóság, még akkor is, amikor az Úristent emlegetve, aki nem férhet be egy medve meg egy egér mellé a naftalinos szekrénybe, a tényleg benne rejtőző férfiúról vagy nőről már nem is beszélve, szinte transzcendens iróniát érzünk. Az előadás nem Mohácsi művészi formátumát, hanem szaktudását mutatja elsősorban. De az is nagy nyereség ott, ahol igényt tartanak rá.
