Napsütés a kórház kertjében
Pár perccel ezelőtt még úgy tűnt, hogy nemcsak a megnyitót, de az egész várost elmossa a zápor. A zenekar sem rikító pirosban játszik, hanem kék esőköpenyben, s amire csak lehet, nejlont húztak. Fólia védi a standokra kitett könyveket is, az esőcseppeken és a fólia ködén át alig lehet kibetűzni a szerzőt, címet. De minek is silabizálni, amikor könnyen lehet, hogy maga a szerző is ott áll valamelyik ernyő alatt?
Tóth Krisztina például egész biztosan. Ő nyitja meg ugyanis a 82. Ünnepi Könyvhetet, s épp azt olvassa fel az otthon kinyomtatott lapról, hogy: „aki még soha nem kapott napszúrást a könyvsátor előtt, nem is igazi író”. (És tényleg lehet valami varázslat a dologban, mert másnap délben már a dedikáló írókat sajnáljuk, ahogy a stand előtt kókadoznak.) Él, lüktet, változik a Gutenberg-galaxis, mondja tovább Tóth, és már arról beszél, hogy a könyvfesztiválon életében először elektronikus könyvet dedikált. S bár nem volt jelen a könyv teste, a mozdulat, amellyel átadták az olvasót, és a gesztus, amellyel beleírt: ugyanolyan volt, mint bármikor korábban.
– Rengeteget kaptam a könyvektől: reményt, izgalmat, belső hazát, titkokat, kérdéseket, újabb kérdéseket, válaszokat, mi több, gerincsérvet is – fejezi be a költőnő, és ahogy lejön a színpadról, már dedikálja is a könyvhétre megjelent prózakötetét, a Pixelt. A vizes asztalt addigra gondos kezek már letörölték, és az olvasók fel is sorakoztak előtte.
– Azért tudott valamit ez a Gutenberg – mondja ugyanaz a férfi. És tudott valamit Supka Géza is. Hiszen nemcsak a Vörösmarty téren foglalja el a maga jogos helyét a kortárs magyar irodalom, hanem a főváros ötmásik helyszínén is, illetve Balatonfüredtől Vácig ötvennél is több vidéki városban. És ami miatt az Egerben tiltakozó Jobbik is maradéktalanul magáénak érezhetné a könyvhetet: hetven év után idén újra lesznekmagyar könyves standok a határon túl is, Kolozsváron. Vagy ahogy péntek délelőtt egy baráti beszélgetésenmeg is jegyzi valaki, ahol épp élénken tárgyalják az Esterházy fellépése miatti tiltakozást: ha a könyvekre hagynánk Trianon traumájának gyógyítását, már rég a kórház kertjében élvezhetnénk a napsütést.
És ebből, mármint a napsütésből bőven jut a térre is. A színpadon Szécsi Noémit, majd Babiczky Tibort faggatják, s ahogy beszélnek, odalent máris kézbe veszik a könyveiket az érdeklődők. Az írónó ’48-as regényét az Európánál és a költő verseit a Magvetőnél. Hétköznap délelőtt a legnyugodtabb a Vörösmarty tér, a hétvégi nyüzsgés előtti percek ezek, amikor még tolongás nélkül lehet válogatni a 116 kiadó majdhogynem 390 újdonságából, amelyekben nincsenek benne a külföldi szerzők legfrissebb művei. Kapásból harmincat, negyvenet haza is lehetne vinni, ami mindenképpen jó jel, más kérdés, hogy az árak miatt leginkább a leértékelt polcok körül sürögnek-forognak a látogatók.
– Talán ez az egyetlen olyan sziget, amelyet nem dúlt fel a válság – magyarázza Zentai Péter László, aMKKE igazgatója. Legalábbis ezt mutatják a látogatók és a forgalom számai. Az idei könyvfesztivál például látogatócsúcsot döntött, s nagyon úgy fest, hogy a könyvhét iránt is töretlen az érdeklődés. Persze ez nem magyar sajátosság, ugyanez a tendencia érződik az európai könyves eseményeken is. Innen is látszik, hogy a könyv túlélési képessége mindennél nagyobb. És külön öröm, hogy az a társadalmi réteg, amely segít eltartani a színházakat, a zenét, az a könyveket sem hagyja cserben. Ha lemorzsolódtak is néhányan ebből a rétegből, még mindig masszívan tartja magát. S talán most látszik leginkább, hogy milyen jó ötlet volt tíz évvel ezelőtt összekapcsolni a könyvhetet a gyermekkönyvnapokkal, mert így továbbra is egész családok számára jelenthet igazi programot a rendezvény. S ha az eső nem esik, nincs is nagyon ellenfél a pályán.
Legfeljebb a gravitáció, teszem hozzá morogva. Mert öt-hat vaskos könyv már komoly súlyt képvisel, főként ha egy kézzel próbálok lyukasztani a metróban. Igaza volt Tóth Krisztinának a gerincsérvvel: az irodalom tényleg nem veszélytelen.
