Rátartian kezdhetném azzal, hogy SzécsiNoémi írói pályáját a kezdetektől fogva követem –mielőtt azonban túlontúl elmerülnék a tudálékosságban, maradjunk annál, hogy majdnem az összes eddig megjelent könyvét olvastam (kettőt nem: a kisbabás és a kismamás naplókat, azokat viszont láttam a feleségem kezében), és a róla szóló hírekre is rendre figyelni szoktam. Amikor nemrégiben József Attila-díjat kapott, megütötte a szemem akkori interjújának egyik mondata: „Biztos akad olyan, aki felteszi a kérdést, mit ér ez a díj, ha már Szécsi Noémi is megkaphatja”. Ebből indulat és kétely éppen úgy kicseng, mint ahogyan az irodalom fő csapásaitól való távolságtartás is. Azt, hogy utóbbi tudatos-e, nyilván ő tudná megmondani, az ellenben tény, hogy Szécsi Noémi kánonnal és divatokkal nem törődve, roppant szórakoztatóan és roppant okosan ír. (Mégpedig regényeket, kisprózáival nemigen találkozni, valahol nyilatkozta is, hogy az nem az ő terepe.) Már első kötete, a Finnugor vámpír (2002) is méltán keltett figyelmet (egy időben a megfilmesítésről is szó volt, nem tudom, azzal mi lett), az EU-s irodalmi díjat nyert Kommunista Monte Cristo (2006) pedig véleményem szerint ott van az elmúlt évtized magyar prózájának legjelentősebb és egyben legszórakoztatóbbművei között. Sajnos az ezt követő Utolsó kentaurról (2009) én is azt gondolom, hogy kevésbé sikerült (nem találta meg a lektűr és az ún. magasirodalom közötti, sokak által keresett lépcsőfokot) – mindezek után érthető kíváncsisággal vártam, hogy mi jön ezután.

Jó érzés kézbe fogni ezt a kötetet (mint általában az Európa újabb kiadványait). Már az első benyomásoknál kitűnik, hogy vaskos és jól olvasható regény (szándékosan nem azt írtam, hogy „bár”). Szécsi Noémi viszszakanyarodott a történelemhez, noha, dacára annak, hogy az 1850-es években játszódik, nem feltétlen mondanám történelmi regénynek a Nyughatatlanokat. Ugyanakkor az se igaz rá, ami az 1990-es évek magyar prózájában bevett dolog volt, vagyis hogy a történelem afféle elmozdítható díszletként húzódik a szöveg mögött. Nem, Szécsi alaposan beásta magát a korba, és beleépítette ezt a regényt a XIX. század közepébe: mind a téma, mind az írói eszközök Zola és az európai naturalizmus világát idézik. Ahogyan az említett interjúban az írónő is elmondta: a történelem nem lép előtérbe, azaz nem az 1848–49 utáni történéseken és a magyar emigráció vergődésein van a hangsúly, ám a kor, a miliő, a hangulat megkerülhetetlenek: – ezek adják ugyanis a regény legjobb ízeit.

A Nyughatatlanokban vannak kémek, rémalakok, van benne szellemidézés, férfi-női praktikák, na meg – bőséggel – erotika. Mindezek olyan maguktól értetődő természetességgel jönnek elő, hogy eszünkbe se jut, hogy ezek kapcsán hatásvadászatról is lehetne beszélni. Ez egy, a legjobb értelemben véve szórakoztató és tényleg letehetetlen regény. A történet lineáris, filmszerű, a figurák pedig éppen olyanok, amilyennek látni akarjuk őket. Talán valamivel több drámaiságot elbírt volna a regény, így ugyanis bepillantást nyerünk a három emigráns magyar és azok hozzátartozói életének egy szakaszába, ellenben az is világossá válik, hogy a regényfolyam nem tart sehonnét sehova. Kicsit a mondatok is zörögnek olykor, sok a szóismétlés (a rengeteg „de” között jólesne néhány „ám” vagy „azonban”). Azt ugyanakkor remek írói húzásnak tartom, hogy az egyes szám harmadik személyben megszólaló elbeszélő a hagyományokkal ellentétben korántsem mindentudó, és időnként csupán feltevésekkel él hőseinek motivációit illetően.

Úgy tűnik tehát, Szécsi Noémi megírta a magyar prózából eleddig annyira hiányzó XIX. századi, naturalista nagyregényt. S ezt tényleg dicséretnek szánom. A Nyughatatlanok ízig-vérig annak a kornak a gyermeke, és tökéletesen visszaadja az akkori hangulatot. Komolyan azt gondolom, hogy akár Zola vagy Maupassant is írhatta volna. Nincsenek kétségeim afelől, hogy keresett és sokak által olvasott regény lesz.