Közös nevező
A mostani bemutató egyik alapismérve, hogy nincs kezdete, ám (legalább) kétszer ér véget.
Érkezésemkor, az előadás meghirdetett időpontja előtt fél órával, már javában zajlanak az események a színházteremben, ahol sokáig, nyitott ajtók mellett szabad a be- és kijárás. Az előadók törökülésben, terpeszben ülnek a padlón, tenyerükkel a földön dobolnak,meditatívanmormolnak, majd szólóznak a kör közepén. A háttérben, fehér vászon előtt, néhányan szoborszerű pózokba merevednek, élőképet alkotva. A kottaés mikrofonállványnál, kék tanári retroköpenyben, Lennon-napszemüvegben a hazai alternatív dzsessz ismert alakja, a campus fuvolatanára, Grencsó István strázsál, és modoros tónusban ilyesmiket kérdez: „Lehet-e zene csend nélkül?” Kisvártatva, üdvözlendő, elhallgat – a későbbiekben szaxofonján bele-belefúj A Rajna kincsébe.
A produkció klasszikus táncjelenetek helyett töredezett prózai szövegekre (Örkény: Trilla, Ady: Hunn új legenda, dialógrészlet Wim Wenders Paris, Texasából), roncsolt zenei motívumokra (az ABBA-tól Wagnerig) készített (mini)etűdök laza füzére. A néha villanásnyi szkeccseket hirtelen váltja egy másik epizód, a kísérletező performance-nak sajátos lüktetést adva. A huszonnégy mozgáskompozíció bár nem képvisel azonos nívót, a szereplők mindvégig koncentráltak. A BUTI-ban nőuralom van: a negyvenöt tanuló közül csupán tizennégy férfiú, ezúttal hatuknak nyílt volna alkalma a bizonyításra. Szemet szúr azonban, hogy a hölgyek jeleskednek; hárman-négyen, így a remeklő, dekoratív Hársfai Noémi, kimondottan képességesek.
Noha a két és fél órás opus nem tartogat reveláció erejű pillanatokat, a gyakorta monoton mozgásnyelv bőséggel tartalmaz pállott közhelyeket (pl. a táncosok úgy vonulnak, mint a kifutók modelljei), a dramaturgiája meghökkentően következetes. A darab fölépítése, torzó szerkezete olyannyira kiérlelt, végiggondolt, hogy az a honi hivatásos (kortárs) táncszcénában is kivételes volna. Ezért elnézhető, bár sajnálatos, az olyan műkedvelő bornírtság, mint a Sárosi Katalin-féle Különös éjszaka volt…-ra fabrikált, iszapszürke (!) plecsnis henteskötényben ellejtett trió. Melynek éles ellenpontja Vavra Júlia szólója a húsz éve a vállalatnál robotoló Wolfné gépíró egyhangú napjait megörökítő Örkény-egypercesre; Hársfai Noémi lírai monotánca (Samsa), amelyből nagyszerűen váltanak át Horváth Nóra minimálmozgásos Elhúzódó sétájára. Mindegyik munka – és Angelus Füles-e is – a saját mikrovilágába bezárkózó, napjainkban fülhallgatóval, MP3-mal elszigetelődő, önmagával dacos harmóniát kialakítani igyekvő városemberről szól.
Húsz perccel a föllépésre is vállalkozó ex-BUTI-s, a kiváló Bakó Tamás által jegyzett Free Samba Szembe-finálé után becsukták a Trafó ajtajait. A rettentő, levegőtlen katlanban a főiskolások újra előadták az egész művet – visszafelé haladva. Túl a hősi helytálláson: a tisztes, fegyelmezettséget követelő, verítékszagtól mentes est meggyőzően példázta, hogy a mester és a kíváncsi-nyitott tanítványok egy nyelvet beszélnek. Az akolmeleg közösség benyomását keltő csapat tagjait dresszírozás helyett gondolkodásra serkentik – felteszem, részint ezért fölszabadultak.
