Költő és regényíró. Versei prózai helyzetek pontos leírását adják, a regények viszont költői szemléletességgel adják vissza a hősök belső világát. Mennyire tudatos ez?

Hát én is ugyanaz vagyok, akár prózát, akár verset írok, meg a valóság is ugyanaz, amiből „dolgozom”. A műfaji határok különben sem olyan élesek, mindig is volt epikus költészet, a lírai próza talán viszonylag újabb fejlemény, de arra is vannak példák a múltból is.

A költő a mában él, de a regényíró a múltról ír. A kígyó árnyéka és a VS is „kosztümös regény”. A kor érdekli vagy az emberei?

Elsősorban az emberek, de úgy érzem, hogy bizonyos fajta gondolkodásmódokat, magatartásokat tisztább formájukban lehet régebbi korokban megragadni, könnyebb a múltban olyan figurákat vagy cselekményt találni, amelyek segítségével meg lehet jeleníteni őket.

Mintha egy régi stílust teremtene újra, érzelmek és érzések ragadják magukkal főhőseit. Érvényesnek érzi mára a romantikát?

A romantika, ha tágan értelmezzük, nemcsak korstílus, hanem bizonyos fajta érzés- vagy gondolkodásmód is. Talán észreveszik majd az olvasók, hogy én bizonyos mértékű iróniával kezelem, és szembeállítom azzal a másfajta gondolkodásmóddal, amelyet a regényben egyes figurák – a nagyanya, az orvos – képviselnek.

Végletes szenvedélyek ragadják magukkal a hőst. Ez elijeszti a romantikát kereső olvasót, nem?

Legfeljebb akkor, ha a „romantika” szót abban az értelemben használjuk, ahogy manapság a bulvárlapok vagy a tévésorozatok szokták, vagyis – lehetőleg szerencsésen végződő – szerelmi történetet értünk rajta. Máskülönben a végletes szenvedélyek éppenséggel nem idegenek a romantikától.

A regényírásról kellene interjút készítenem, de nem tudok szabadulni a könyv főhősétől. Vay Sarolta vagy Vay Sándor, azaz VS többféle ideálomat is megtestesíti: vállalja magát, szabad lelkek között szeretne élni, elveti az előítéleteket, és a gyönyört-boldogságot ki akarja élvezni az utolsó cseppig. Hogyan talált rá?

A Magyar Hírmondó-sorozatban megjelent egy válogatás Vay Sarolta/Sándor írásaiból, és olvastam róla Borgos Anna tanulmányát is a Holmiban, de igazán akkor fedeztem föl magamnak, amikor a kezembe került Buza Péternek a Szenzációk nyomában a békeidők Budapestjén című, valamikor a hetvenes években megjelent kötete. Itt olvasható Sándor/ Sarolta története, amely egyszerre romantikus, tragikus és groteszk, és úgy éreztem, ezt meg kell írni.

A magyar romantika hősei céltudatos figurák, az önéi kételkednek saját magukban. Beilleszkedni a világba vagy ellenállni? Ahogy VS mondja: „Idegen voltam mindig köztetek”. A romantika új ideálja?

Jól mondja, a magyar romantika hősei csakugyan ilyenek, de a német romantikusok például egészen mások. Őket erősen foglalkoztatta az önazonosság, a kettéhasadt vagy megsokszorozódott személyiség problémája. VS történetében ez ragadott meg leginkább: az, hogy a belső és külső, a szubjektív és objektív valóság nem esik egybe, hogy VS valaki/valami másnak érzi magát, mint aki „valójában”, és aztán rákényszerül, hogy szembenézzen ezzel a ténnyel.

Nehéz Orsolyával, A kígyó árnyéka hősével vagy VS-sel azonosulni. Cél, hogy nehezen szerethető figurákat állítson a középpontba?

Sem Orsolya, sem VS nem tökéletes, enyhén szólva, gyöngék, esendőek, néha gonoszak is – mint mi mindnyájan. Szerintem nagy baj, ha csak a tökéletesen hibátlan, netán hősies figurákkal tudunk azonosulni, mert az önismeret hiányára vall, meg arra, hogy a hibát mindig másokban keressük.

A történelem-politika ott van a háttérben. Orsolyát nem érdekli, de nem tud kitérni előle, VS beavatkozhatna, de végül is érintetlenül hagyja őt. Az olvasónak látnia kell a párhuzamokat mai világunkkal? Például a Kossuth-levelezést eláruló barát alakjában?

Engem a történelemből is az egyes emberek, a „mindennapi” emberek élete érdekel (már ha egyáltalán létezik mindennapi ember). És az, ahogyan az ő életükre hat a történelem és a politika. A kígyó árnyéka szereplői, a XVII. század elejének városlakói az egykorú krónikák tanúsága szerint azt érzékelték a történelemből, hogy hol ez, hol az a hadsereg fosztogat és erőszakoskodik a városukban. A VS némelyik mellékszereplője, például a nevelő, Kászonyi Dániel, nagyon is benne élnek a történelemben, nekik ez a központi szenvedélyük, mint VS-nek a szerelem, de ugyanúgy nem tudnak szembenézni azzal, hogy a reményeik sorra illúziónak bizonyulnak, mint VS azzal, hogy a biológiai nemét tekintve nő. Vagy az áruló barát a tulajdon árulásának emlékével. Párhuzamokat persze lehet találni, de én inkább azt mondanám, hogy a helyzetek ismétlődnek, bár más és más formában.

Az előítéletek tárgyai ma is ugyanazok. Semmit sem változik erkölcs és társadalom?

Dehogynem. Nehezen tudnék ma olyan családot elképzelni, amelyik kitagadja a lányát, mert színésznő lett. A társadalom különben sem homogén, az, hogy bizonyos egyének vagy csoportok hogyan vélekednek más csoportokról, nagyban függ az illetők műveltségétől, életkorától, családi hátterétől és még sok minden mástól. Azt persze hiába is várnánk, hogy soha senkinek ne legyenek előítéletei, de nem mindegy, hogy ezek az előítéletek mennyire elterjedtek, és főleg, hogy mekkora érzelmi intenzitással járnak együtt. Egyébként sok korabeli újságot olvastam a regényhez háttéranyagnak, és az volt a benyomásom, VS kora ebből a szempontból kivételesen jó időszak volt: nagylelkű, együttérző és tárgyilagosságra törekvő.

„A történelemből is a mindennapi emberek élete érdekel”