Rajzolt pofon
Azon még sírva lehet fakadni, hogy menynyire szép egy jelenet, két csodás fiatal szeret egymásba éppen, de azon már nehéz, hogy és akkor az operatőr odatette a lámpát, és lám csak, milyen puha szűrőket használt, milyen nagyszerű pillanatban szólalt meg a zene, milyen finoman értek egymáshoz a színészek. Lehet, hogy bőgős tinédzserek maradtunk, de tudunk védekezni ellene.
Lehet, hogy bőgős kisgyerekek maradtunk? Az animációs filmek hatása ellen is föl kell vérteznünk magunkat? Mindenesetre magamon tapasztalom, hogyan veszem elő a leglaposabb bölcsességeket a mozi felé tartva. Akármennyire szerettem is az első részt, ez csak a második. Az is üzleti vállalkozás volt, ez meg pláne, a brand már be lett vezetve, az is bolond, aki kimarad egy ilyen biztos üzletből. Még annyi kockázat sincs vele, mint a Terminátorral, a szereplők nem öregszenek, nem hullik ki a hajuk, nem kell őket edzőterembe zavarni. Olyan pandánk lesz, amilyet akarunk. Amilyet rajzolunk vagy animálunk, vagy hogyan mondják. Bájosan kövér és mégis erős, kedvesen esendő, de helyén lesz a szíve a bajban. Ha jobban belegondolok, az első rész nem is első rész volt, legalábbis hagytak helyet némi előzménynek, ahogy most helyet hagytak a harmadiknak is. Azon mindenképpen el lehetett töprengeni, hogy miért is egy lúd a panda apja. Bár Mazsolának is Manócska volt a papája, a mese időnként sokkal rugalmasabb tud lenni, mint az anyatermészet.
A recept azonban nem bonyolult, csak össze kell illesztenünk mindazt, amit Kínáról tudunk. Kungfu, panda és kínai étterem. A háromból kettőt nagyon szépen földolgozott a mozi, vagy inkább tágabban fogalmazva: a mozgókép, a kínai étteremről és a különböző gombócokról meg a legtöbbünknek vannak tapasztalatai. Igaz, nem olyan végtelenül könnyű mindezt összedolgozni, hiszen a karatefilmekben mégis az emberfeletti a legfontosabb, hogy Jean-Claude Van Damme spárgázik a konyhaszekrényen, aztán orrba vág valakit, hogy kiesik a foga. Jean-Claude ugyan itt van, de még sincs itt, az eredeti változatban ő a krokodil hangja, de ez aligha izgalmas annyira, mint az a permanens dudor a homlokán. Mindenesetre rajzolni bármit lehet, egy digitális panda akárhány fekvőtámaszt megcsinál, így a testek tűrőképessége, az izmok feszülése kiesik az élmények közül. Ki tudja ezt vajon váltani a képzelet és a rajzolás szabadsága?
Ami az elméletet illeti, már túl vagyunk a próbáján, az első részben minden remekül ment. Fölösleges tehát álkérdésekkel és koncepciókkal hűteni a vérünket, annál is inkább, mert a második rész egyáltalán nem felkavaró, szellemes, eredeti vagy bármi. Csak egy második rész folytatásokkal és előzményekkel, ahogy annak idején a Keresztapa lépett tovább. Nem olyan, mint az első, de talán jobb, mint a harmadik. Körülbelül ennyi az, amit el lehet mondani. A problémák erőlködősek és mondvacsináltak, meg kell tudnom, ki vagyok, mert addig nem tudok jóízűen megrúgni senkit – ilyesmire még Van Damme sem vetemedett a csúcson túl. Másfelől meg nem érdemes nagyon megjátszani magunkat, az ember úgyis elmegy, hogy megtudja, mi történt a régi ismerősökkel, és ez így helyes, jól is néznénk ki, ha már a néző sem volna hű a mozihoz.
