Csiszolandó Velőrózsák
Az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb magyar rockzenekara viselte nevét, szűk egy éve így, múlt időben. Miként hangsúlyozta, sosem tudott több lovat ülni egyszerre. Tavaly augusztusban, a Szigeten súlyossá vált batyut tett le, a színpadról lefelé jövet a szabadság érzete járta át, mire az autóba vágta gitárját és rögvest elszelelt. Lehetett tudni, új zenekart verbuvál, de a 2000-es Borz-lemez nevét felvevő Velőrózsák csak nemrég lépett színre. Egyelőre klubokban, átláthatóbb tömegek előtt játszik vadonatúj dalokat. Mondhatni hát, Kispál András negyvenhét évesen újrakezdte.
Persze évek óta látszott, hogy a Kispál és a Borz sem kerülheti el sorsát, dörmögtük, rég túlélte önmagát, s reméltük, előbb belátják ezt, mielőtt visszavedlenének utánfutós rockzenekarrá. Darabideig lelkesítette őket, hogy élőben legalább hozzák a belülről elvárt szintet, aztán nagy csinnadratta és forgószínpad közepette végképp lehúzták a rolót. Nyugtáztuk, bólogattunk, de az empatikusabbjában mégiscsak maradt némi félsz. Hogy vajon van-e élet a Kispál és a Borz után?
Mindenekelőtt Kispál András számára, akiben sosem lobogott túlzottan az önérvényesítés lángja, introvertált lelki alkatként nehezen birkózott a tömeggel és reflektorfénynyel. Médiafronton meg szerényen meghúzódott, hagyta, hadd mondja Lovasi a magáét. A felgyülemlett stressz és az abból fakadó pánikbetegség az új évezredben sokat visszavett a kreativitásából, a szigetes búcsú óta azonban állítása szerint megújulási energia járja át, mindenekelőtt megint képes dalokat írni. Szerinte nem az a lényeg, mennyire látja a jövőt fényesre suvickolva, hanem hogy újfent lendületbe került, újfent örömmel tölti el, ha alkalma nyílik az együttjátékra. Miközben másfajta hívások érik, mint amikor csak a naptárba lapozott, hogy adott héten épp merre hintik a rock and rollt.
Gitárjátéka huszonéve alapjaiban határozta meg a Kispál és a Borz hangzásvilágát. S miután ösztönmuzsikus, ettől nehéz túlontúl elrugaszkodnia. Mégis, a Velőrózsák hallatán nem érzünk állandó késztetést a hasonlítgatásra, jobbára más irányba halad. Talán azért, mert Kispál András más közegbe, más zenei kontextusba került. Ahol végre kiélheti azt, ami korábban esztétikai és ízlésbeli okok miatt kimaradt – a groove-ok, a loopok, a sztereó effektek iránti olthatatlan vágyat.
Eredetileg úgy gondolta, fiatal muzsikusokkal veszi körbe magát, de Pécsett nem talált megfelelőket, így felkereste két régi barátját, Tóth Csülök Zoltánt (dob) és Percsy Pepe Zoltánt (basszus), hogy – Peres Norbert (ének) – mellett legyenek társai a Velőrózsákban. Perest azonban a munkája nem engedte, így a rajta keresztül megismert Pavlicsek Lászlóra esett a választás, aki ugyan korábban sokkalta populárisabb produkcióban vett részt, ráadásul háttéremberként, viszont Kispál András számára szimpatikus szövegeket és éneksávokat küldött vissza.
Személyesen mindössze két héttel a Gödörben meghirdetett bemutatkozó koncert előtt találkoztak, mégis időre összeállt a repertoár. Ráadásul kizárólag saját dalokkal. Azóta havi pár koncertet adnak, készülnek a fesztiválszezonra és lelkesen hirdetik, bármerre járnak: bort, búzát, hangerőt!
Maga a produkció közel sem gömbölyű, mondhatnánk, tele van csiszolnivalóval. A leggyengébb láncszem kétségkívül Pavlicsek, aki lehet, hogy inspiratívan hatott Kispálra, de színpadi frontemberként jócskán akad fejlődnivalója. Mozgásban, szövegben, színpadi kisugárzásban. Pedig mögötte a trió kellőképp energikusan pulzál, tolja alá a régi vágású rock and rollt. A kettő egyszer talán összeér. Kispál András mindenesetre türelmes. Mint hangsúlyozta: akinek tetszik, az odafigyel, akinek nem, az elfordítja.
