Becsörtet az élet
Nemzeti ünnepéllyel kezdődött Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabjának előadása Nagyváradon. Elkészült ugyanis az idén száztíz esztendős színházépület felújítása. És a helybeli magyar nézők úgy vették birtokba, mintha csakis az övék lenne. Holott, mint Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, romániai kulturális és örökségvédelmi miniszter beszédéből is megtudhattuk, a néhány éve önállósult magyar társulatnak a létét is vitatja a román prefektus, bíróságon támadta meg a magyar színházalapítást. De a Himnuszt együtt énekelve ünneplő magyar nézők között sem teljes a békesség.
Néhány esztendeje ugyanis csöndes színházi forradalom van Váradon (miközben a határon inneni vidékeken a konzervatív népszínház jelszavával éppen színházi ellenforradalom folyik). És ahogyan az lenni szokott ilyenkor, sokan ragaszkodnának a megszokotthoz, a Szigligeti Társulat hagyományos, pontosabban inkább avítt, poros stílusához, és csöppet sem örülnek a megújulásnak, ami természetesen csak lassan hoz egyértelműen meggyőző eredményeket. Tavaly a Mauzóleum, tavalyelőtt a Kasimir és Karoline előadása Kisvárdán csak a rokonszenves igyekezetet tanúsította. Most Tasnádi István Közellensége Tasnádi Csaba rendezésében nemcsak színvonalas, de élvezhető produkciónak is mutatkozott, és ugyanez elmondható a színházavató előadásról is.
A Hat szereplő szerzőt keres éppen alkalmas színháznyitó darab ebben a helyzetben, még ha Zakariás Zalán rendezésében némileg leegyszerűsödött is Pirandello modern klasszikusa. A mű lényegében színpadra tett esszé a színház feladatáról, színjáték és valóság, színjátszás és szellemiség összetett kapcsolatáról. A történet felszíne szerint egy mulattató bemutatóra készülő társulat próbájára becsörtet az eleven élet, a nyers valóság.
Bár az sem kizárt, hogy az érkezők nem is élő emberek, akár szellemek is lehetnének. A művészi igényesség, az igaz beszéd követelményének szellemei. A színpadon szeretnék látni magukat. Az igazgató ráharap a történetükre, a bonyolult családi drámára, az érzések, kapcsolatok gubancára. S ezzel az élet belekerül a színházi gépezetbe, ahol szükségképen csak nyersanyagként, alakítandó masszaként tekintenek rá. De a színházi gépezet is nehezen állja a valóság próbáját. Pirandello a színházi mimézis, utánzás, egyáltalán a művészet és a valóság mély filozófiai problémáit bújtatja a látszólag egyszerű párbeszédekbe, a színháziak és a kívülről jöttek veszekedéseibe, indulatos összecsapásaiba, gyakran komikus érzékenykedéseikbe, sértődéseik be. Zakariás Zalán bohózatian fogja fel a színjáték és valóság összevetését. Nem a színjáték szükségszerű elemeltségét, másságát, „égi más” voltát állítja szembe az élet valóságával, hanem pusztán az olcsó, a rutinszerű színházi működést figurázza ki a valósággal szembesítve. A magukat valóságosnak állító szereplőket pedig mindenféle effektekkel segíti. Zene, zörej, füst kíséri őket, segíti szellemi, emelkedettebb természetük érzékeltetését. Fekete öltözetük sem pusztán a történet szerinti gyászukra utal, de különös, a tarka színházi közegben rendkívüli voltukat is hangsúlyozza.
De gondolatilag egyszerűsített voltában is színvonalas az előadás. Jól érvényesül a társulat néhány karakteres, erős jelenléttel bíró színésze. KardosM. Róbert az apa szerepében a másféle közeg törvényszerűségeit megértő bölcsességgel, de egyúttal szuggesztív konoksággal képviseli a legyűrhetetlen, letagadhatatlan, mindenáron színpadra, azaz nyilvánosságra kerülni kívánkozó életigazságot, Dobos Imre színigazgatóként érdekesen egyesíti a cinikus profit, a szakmai szempontok képzett érvényesítőjét és a valóságra mégis nyitott, a lelke mélyén legalább igényes művészt. Hajdu Géza remek ügyelője gondosan kidolgozott, precízen megvalósított jellemrajz. Csíki Csaba játéktere, György Eszter tarka jelmezei pontosan követik a rendezői elgondolást, kiválóan ábrázolják a tarka, felszínes, életidegen, szórakoztatóipari rutinba süllyedt színi világot, amelyet felrobbant a való élet megjelenése. Nagyváradon most éppen ez történik.
