A német szellemi és anyagi gazdaság az utóbbi három évtizedben ezer módon frissítette és mozgatta a magyar irodalmi vizeket: ösztöndíjakkal, meghívásokkal, könyvek beés kiáramoltatásával, s a tarka rendezvényvilág számtalan más emeltyűjével. A közelmúltban azonban –csöndben, fű alatt, a vidéki magyar ugaron – történt egy pici közvetlen csoda is: egy német fordítónő, Esther Kinsky (’56-os évjárat) hosszabb londoni tartózkodás után egy délkeleten fekvő magyar határfaluba csöppent, ott töltött négy évet, majd 2009-ben Sommerfrische (Nyári vakáció) címen pompás prózakötetet publikált egy jeles német kiadónál.

A mű rövid elbeszélések laza füzére: soványka cselekmény, kényelmes szerkezet, a lebegő fejezetekben szeszélyesen fel-felbukkanó állandó fi gurák, alig hallható csattanóval a szövegrészecskék harmadik harmadában. Három pillanat alatt kiviláglik: a kopár magyar sziken vagyunk, az új vállalkozós félvilágban, valahol a gyulai-aradi határvidéken, ahol tavasztól őszig tikkaszt a nap, s a lepusztult humán anyag estétől es téig támolyog a petyhüdt flórában-faunában. A szereplők – Lacibácsi, Ildi, Zoli, Zsuzsa és Marika és a többiek – alig-alig látszanak ki a rozsdaszagú posztkommunista hétköznapok aljáról: ki-ki űzi saját kis üzelmeit, s megpróbálja biztosítani magának a boldogság fillérek, üzletelések, nadrágok és szoknyák alatt rejlő napi kis fejadagját. Nem történik itt szinte semmi: hacsak az nem, hogy egy baljós órában váratlan megjelenik az ún. Új Nő, és felborítja egy helyi család életét. A pincekocsma dohos levegőjében azonban továbbra is repkednek a pletykák, a szereplők olykor kifosztanak egy-egy autóroncsot, és semmittevő ámokfutásuk közben ráráakasztják szemüket a Marikák és Zsuzsák sárga miniszoknyájára.

Esther Kinsky prózájának nem a cselekmény, nem a szilárd szerkezet az erőssége. Az Üdülő címen megjelent könyv nem lineáris, nem célratörő betűsodor, hanem szinte egyetlen, fejezetcímekkel meg-megszakított szövegtánc. Az írónő lenyűgözi olvasóját az érzéki benyomások zsúfolt részleteivel, az apró megfigyelések adataival, stiláris készségének bravúros futamaival. Kinsky főleg a magyar délvidék tapintással, szaglással, ízleléssel begyűjthető anyagait dolgozza fel, s könyvének minden lapján a bioló giai folyamatokkal kapcsolatos látleletek egész garmadájával kényezteti a klaszszikus ízlés híveit. Beleérző képessége, költői hasonlatgazdagsága páratlan, gomolyról gomolyra hömpölygő metaforikája határtalan. A szöveg természetes, lüktető póruslélegzésében alig marad figyelem a jellemek felrajzolására, a cselekményívek megvilágítására, az egymással kapcsolatban álló érzelmi folyamatok kibontására. De közben ezer szemünk pattan fel, és szinte a bőrünkön érezzük a perzselő egek forróságát, a statikus magyar vidék lomha hétköznapjait, a kisszerűségben is mániákus erővel keresett emberi boldogulás- és boldogságigényt.

Kinsky roppant képszerűen, sokrétűen felvitt miniatűr metaforákban beszél. Soha nem feledjük már el Hanna piros törülközőruháját, a piszkosfehéren hurukkoló pávákat, a cigány asszony módjára guggoló nőt, aki a nyár langyos üdülőszívében akart élni; de az is pompás kép, ahogy a rendőr gyűrött kutyája – vagy ahogy Kinsky maga mondja: ez a gyászállat – átcsorgatja nyálát a drótkerítésen. És megcsodáljuk a látvány milliméterről milliméterre letapogatott részleteinek bámulatosan pontos kis fényképeit: a frissen fésült szépenszólókat, a szájcsücsörítő művészeket, a vízelvezető árkok dinnyecsónakosait, a kutyafélő macskabarátokat. A spontán képzettársításokban kibomló bekezdésekben lépten-nyomon meglep és megállásra, ámulásra késztenek a rögzítés efféle csúcsmondatai: Látta a dolgokat, melyek soha többé nem lesznek már mások, mint ottfelejtett szemét, mely minden névszerűt elvesztett, névtelenül vitorlázik a semmi szélén, a kesernyés rozsdaszag ködfüggönye mögött. De ezt sem feledjük el egyhamar, az úton napok óta heverő döglött ebek lehunyt szemének légyzizegős zúzódásait, vagy annak a gyermeteg magyar férfitípusnak az említését, amely már fiatal korában kialakítja sikamlós villámvicctárát, és abból nyakra-főre megkínál boldog-boldogtalant, kortól-nemtőlhelyzettől-ízléstől függetlenül.

EstherKinsky sziporkázó, a lepukkant magyar vidéket hajlékony ujjakkal és pazar költői nekirugaszkodással modellező novellafüzérét, ezt a harapós létjelzést Tankó Tímea fordította. Nem kétlem, a magyar szöveg azért olyan szép, mert azt nemcsak a megbízás, hanem ízlés, hűség és tehetség hármasa szülte.