Értik? Nem értik? Nem csoda, ha nem értik, ez egy parlamenti képviselő felszólalása a magyar Országgyűlésben. Bármilyen meglepő, nem a napokban, hanem 1928. október 26-án.

A kormánypárti Jánosi Gábor interpellációjának témája a legnagyobb magyar klasszikus – a kettő közül az egyik. Nem Az ember tragédiája, hanem a Bánk bán. A képviselő úrnak nem az előadás nem tetszik, hiszen még nincs is előadás, csak egy nyilatkozat. A leendő Katona-centenáriumi előadás rendezője – egyben a Nemzeti Színház igazgatója –, Hevesi Sándor öt nappal korábban azt találta megpendíteni a Pesti Naplóban, hogy az érthetőség kedvéért kisebb dramaturgiai változtatásokat fog eszközölni a darabon, amire egyes korábbi bírálók, például Vörösmarty Mihály észrevételei jogosítják föl.

Jánosi képviselő tiltakozik: „Inkább maradjon Katona József remeke továbbra is előadatlanul, legyen az csak a csendes magyar, szomorú hajlékok lakosainak, a magyar intellektüelleknek imádságos könyve, inkább magukban olvasgassák, magukban búsongjanak, lelkesedjenek és épüljenek annak örök értékű tanításain, de a nemzet első színpadára ezt megváltoztatott alakban hozni, azt hiszem, merénylet volna a magyar nemzet élő lelkiismerete ellen.” És ebben az esetben „Katona József megmozdulna a kecskeméti temetőben levő sírjában”.

A képviselő úrnak láthatóan nincs (már akkor sem volt) fogalma sem a színházról, sem arról, ami Európa boldogabbik felén történik a jelesebb színpadokon. Erre utal Hevesi az említett interjúban, szorgalmazva, hogy „a jövőben ne csak kegyeletből adjuk elő a Bánk bánt az ifjúság számára évente egyszer-kétszer, hanem [úgy] hogy ebből a drámából is olyan sikerű darab legyen, mint amilyen Az ember tragédiája”.

Tragédia-rendezése meglepetésre nem képezte interpelláció tárgyát a parlamentben.

A képviselőnek mégis igaza lett, mert az országgyűlési felszólalás után két évvel, amikor a Bánk bánt bemutatták, Katona tényleg „megmozdult a sírjában”. Ugyanis a centenárium napján kihantolták, és díszsírhelyen újra eltemették. Ugyanezen a napon a kecskeméti színházban előadták Hevesi rendezését. Arról nincs hitelt érdemlő dokumentum, hogy „a csendes magyar, szomorú hajlékok lakosai” mit szóltak, búsongtak-e avagy lelkesedtek-e a „merénylet” láttán, mindenesetre az előadásnak közönségsikere volt. Igaz, hogy Hevesi kevesebbet módosított annál, mint amennyit eredetileg akart.

Volt már korábbi rossz tapasztalata a politikai üldöztetésről.

Egy évvel a Bánk bán-merénylet hírlapi meghirdetése előtt, 1927-ben a Nemzeti Színház Szomory Dezső A nagyasszony című színművét készült színpadra vinni. A felháborodók ezúttal nem cicóztak a parlamenttel, amely egyébként éppen a numerus clausus törvény módosítását tárgyalta. Az Ébredő Magyarok Egyesületének és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének küldöttsége egyenesen a kultuszminisztert, Klebelsberg Kunót kereste fel, hogy tiltakozzék a bemutató ellen.

Az ébredő magyarok későn ébredtek, vagy tán elfelejtették, hogy a drámát 1910-ben már bemutatta a Nemzeti, Jászai Marival a címszerepben, de ez akkor nem szúrt szemet senkinek. Most viszont Hevesi rendezte az előadást. Szomory és Hevesi együtt – ez már sok volt az ébredőknek és a keresztény asszonyoknak.

Az Új Nemzedék a bemutató után nem késlekedett a magyarázattal: „Amitől féltünk […], valóban bekövetkezett. Hevesi Sándor […] aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy […] a kilencvenéves Nemzeti Színház történetében az első zsidó születésű igazgató, a keresztény közvélemény minden tiltakozása ellenére, minden baráti figyelmeztetés mellőzésével, csupán csak hatalmi kérdésből, hogy végletekig provokálja a keresztény közvéleményt, tegnap este mégis műsorra tűzte a pornográf és katonaszökevény Szomori [sic!] Dezsőnek Nagyasszonyát”.

Hogyan is tűrhette volna ezt a különben végletekig toleráns közvélemény? A rendőrség mindenesetre még idejében, a premier estéjén megszállta a környező utcákat, sőt a nézőteret is, és közbelépett, amikor a kultúrára szomjas közönség egy része botrányosan viselkedett, például bűzbombákat dobott a színpadra.

Az Új Nemzedék másnap kellő felháborodással írhatta: „Vér folyt szombaton este Budapest utcáin. Keresztény magyar vér.” Nem maradt el az esemény „esztétikai” értékelése sem, hiszen végső soron művészet forog fenn, vagy mi a fene: „Nem egy jelentéktelen író fércművének előadásáról van voltaképen szó, hanem erőpróbáról, amely el fogja dönteni, elérkezett-e valóban annak ideje, hogy a liberális, nemzetietlen irány kitűzhesse a győzelem lobogóját a magyar glóbuson. […] Nem kézenfekvő-e, hogy a nemzet lelkétől idegen irányzat akar betörni a magyar érzés és gondolatvilág egyik sáncába, a Nemzeti Színházba és ehhez a rohamhoz, a gyenge, megalkuvó, meggyőződéstelen igazgató készségesen segítő kezet ad.”

Ez a beszéd!

Utóirat: Klebelsberg Kunó a tiltakozó küldöttségnek kijelentette, hogy a Nemzeti Színház igazgatója saját hatáskörében járt el, és a miniszter nem avatkozhat bele sem a szerződtetésekbe, sem a repertoár megállapításába. Az előadást, hogy, hogy nem, másnap „Márkus Emilia gyengélkedésére” hivatkozva levették a műsorról.

Az is igaz viszont, hogy a miniszter nem hivatkozott Thomas Mann homoszexualitására.