S bár mondhatnák, minden fikció a mese és a valóság keveredéséből épül fel, nincs ebben semmi különös, csakhogy itt az az érdekes, hogy olyan „helyen” bukkan fel a fikció felfokozott meseszerűsége, ahol nem nagyon várnánk. És épp ez a felbukkanás adja a finom feszültséget és drámát mindkét alkotás esetében. A sasvadász fia egyszerű dokumentumfilm lenne, ha René BoHansen rendező és forgatókönyvíró úgy nem dönt, hogy nem elégszik meg a nomád mongol hétköznapok tárgyszerű bemutatásával, hanem a mese kereteit felhasználva teszi ezt kissé izgalmasabbá, fogyaszthatóbbá. Az önmagát alakító Bazarbai és a többi amatőr színész erőteljes jelenléte, a mongol puszta, a természettel szembeni folytonos kiszolgáltatottság és alázat, az apró, de fontos győzelmek a film szépségét és igazságát erősítik. A kamerával a hétköznapokba lépünk be, kicsit feszengünk is, de aztán megszokjuk: egy átlagos nomád család vendégei vagyunk.

Hansen ebbe kever bele némi mítoszt, a sas és ember viszonyát, hiedelmeket a mese alapvető toposzaival: a legkisebb fiú elindul, hogy szerencsét próbáljon. Pontosabban: megkeresse bátyját (Khant) a távoli Ulánbátorban. Ekkor kezd egyre hevesebben ütközni mese a valósággal, a modern a hagyománnyal, régi az újjal. Hansen szinte végig egyensúlyban tartja ezt a feszültséget, filmje tiszta, egyenletes és végtelenül őszinte. Költőisége is ebből a tisztaságból fakad. Abból, hogy képes elhitetni velünk: nem az ő filmes elképzeléseit, ambícióit erőltetette a mongol hétköznapokra, hanem épp fordítva történt: ő alkalmazkodott a „nyersanyaghoz”. Talán csak az utolsó fordulat, Khan meseszerű megmentése lóg ki a sorból, ekkor érezni a filmesek jelenlétét, a forgatókönyvet, a sminket a valóság arcán.

Ám ettől függetlenül A sasvadász fia sokkal inkább nézhető átgondolt művész-, mint szórakoztató ifjúsági filmként. Előbbi esetén az idő, az alkotás felvállalt lassúsága hozzátesz valamit a műhöz, utóbbi esetében inkább elvesz: amesékhez szokott gyerekszemnek könnyen unalmas lehet.

A Ne engedj el esetében is ott bukkan fel a fantasztikum, ahol megtörtént események alapján készült drámát várnánk. A valóság dramatizálása helyett másfajta feszültséget kapunk: azt a pillanatot, amikor a vidéki Anglia díszletei közé belép a sci-fi. A Ne engedj el tulajdonképpen a Sziget intellektuális változata, annyi különbséggel, hogy a szervpótlásra „gyártott” klónok/fiatalok pontosan tudják magukról, hogy csupán erre „születtek”. Életük a vágóhíd felé haladó birkáéhoz hasonlít, vagy ahhoz a halhoz, amelyből csak darabokat vágnak ki, hogy minél tovább friss maradjon. Mark Romanek filmje úgy sci-fi, hogy egyetlen futurisztikus tárgyat sem látunk benne: teljesen racionális/emberi környezetben történik valami egészen irracionális/embertelen. Smindez úgy, hogy a szökés lehetősége fel sem merül. Innen nem lehet megszökni, legfeljebb halogatni a végzetet.

A film erénye, hogy ezt nem is magyarázza meg: finoman lebegteti, hogy a menekülés a rendszer miatt lehetetlen, vagy a klónok már ilyen „génhibával” készülnek. Ám ahogy Hansen a mese túlzásával ront a filmjén, úgy Romanek az érzelmeket képtelen kordában tartani, pedig a mozinak sokkal jobbat tenne a szenvtelenség, a rendszer olajozottműködése, mint az agyonhasznált csellóés zongorafutam. A könnyek és a szélben verdeső nejlondarab. A nagy érzelmi töltés ugyanis végül szenvtelenséget szül. Talánmi is zokognánk, de nem tudjuk felvenni a versenyt a vászonnal. És egy idő után már nem is akarjuk.

( Forgalmazza a Mozinet, illetve a Budapest Film)

Egyszerű dokumentumfilm lenne, ha nem szőnének bele mesébe illő elemeket