Az elemzés kiindulópontja szerint korábban egy politikusnak mindenképpen szüksége volt egy médiamunkásra és egy médiumra ahhoz, hogy a véleménye eljusson a nyilvánossághoz. Ma viszont elegendő feltenni a megnyilatkozást a Twitterre, a Facebook ra, vagy az illető politikacsináló személyes blogjára, és a hír máris fogyaszthatóvá válik, a hagyományos média mindennemű közreműködése nélkül (ennek minden előnyével és kockázatával). A doktori disszertációjával kapcsolatos plágiumbotrány miatt lemondani kényszerült Karl-Theodor zu Guttenberg volt védelmi miniszter például a Facebookon jelentette be lemondását, a német kormányszóvivő pedig a kancellár legfontosabb programjairól rendszeresen a Twitteren tájékoztat.

A pártok nem csak saját, hírportálszerűen működő weblapokkal, hanem olykor online tévéadásokkal is folyamatosan jelen vannak az interneten, és a médiumok – élve a költséghatékony lehetőséggel – gyakran szintén ezeket az orgánumokat használják forrásként. Ezt tekinthetjük akár a nyilvánosság kitágulásának is, ám egyre több jel utal arra, hogy a politikusok az említett eszközökkel egyfajta irányított, mesterséges valóságot próbálnak létrehozni, kikerülve a sajtó kontrollszerepét. A hagyományos sajtó (még Németországban is) egyre többször érzékel nyomásgyakorlást a politika vagy az állami hatóságok felől, vegzálják a parlamenti tudósítókat a „nem megfelelő” (vagyis a politikai személyiségek tekintélyét kikezdő, de amúgy tényszerű) tudósításokért.

Maga a jelenség – vagyis a politikai kommunikációnak az internetre és a közösségi médiára költözése – Magyarországon is tapasztalható, a saját újmédia-tanácsadóval rendelkező Orbán Viktor például sokkal gyakrabban szerepel saját Facebook-oldalának barátságos stábja előtt, mint mondjuk egy éles szituációk veszélyét is rejtő politikai vitaműsorban, Gyurcsány Ferenc számára pedig napi szinten a Facebook számít az elsődleges nyilvánosságnak (a volt miniszterelnök felvetései rendre innen kerülnek át a main stream sajtóba). Ugyanakkor azt, hogy az új média kétélű fegyver, nemcsak Deutsch Tamás emlékezetes Twitter-botránya jelezte, hanem például a nem annyira konzervatív jobbikosok lementett profiljai nyomán támadt perpatvar meg Kósa Lajos debreceni polgármesternek a „hivatalos” sajtóból kimaradó dolgait tárgyaló blogfolyam is.

Miközben a legfiatalabb frakcióval rendelkező LMP üzemszerűen használja a Facebookot a tagsággal és a szimpatizánsokkal folytatott (értelemszerűen kétoldalú) kommunikációra, szavazásokra és mozgósítások szervezésére – sőt Vágó Gábor képviselő ott ünnepelte „követőivel” a Kecskemét Magyar Kupa-győzelmét is –, a kormánypártok eddig inkább kinyilatkoztatási fórumnak tekintették ezeket a csatornákat (amelyeket mostanában kezdenek eltömni a képviselőket korábbi nyugdíjgarancia-ígéreteikre emlékeztető hozzászólások).

Ezek a nagypolitikai megnyilvánulások egyelőre nem vonzanak tömegeket, szemben azokkal az oldalakkal, ahol a politikai szekértáborok vívják a csatákat, nem feltétlenül pártszínekben. A „Söralátét méretű alkotmány” elnevezésű facebookos tiltakozó csoportnak például ötször annyi tagja van, mint a média egyik legkedveltebb politikus-celebjének, Rogán Antalnak.