A túlélő utazóláda
Hosszú, gangos, oszlopos, dróton futó szőlőlugassal szerelt ház udvarára van szerencsénk bejutni. A gangot ugyanolyan sárga keramitkocka borítja, mint megannyi régi pesti bérház udvarát, és nagyon nem véletlenül, ugyanis ez volt az egyetlen ismert burkolóanyag, amely jól bírta a rengeteg sót, amit káposztasavanyításhoz használtak– értesülünk.
Elsőként egy konyhának nevezett helyiségben találjuk magunkat, ahol azonban konyhai berendezésnek nyomát sem leljük – igaz, nem is feltétlenül használták konyhának, inkább előszobának, ahol a mindenkori nagypapa (ejnl) is le szokott volt pihenni. A sarokban most is egy ágy van, súlyos, múlt század eleji, ónémet modorú darab, átellenben szilfid kredenc áll, amely viszont szecessziós munka. Csudaszép régi Zsolnay-bögréket fedezünk fel benne. A falakon régi vecsési emberek portréi díszlenek – köztük egy sváb legényé, abban a Trianon után nagy szériában gyártott magyarosch ruhában ül lován, amely lassan kiszorította a hagyományos viseletet, a trachtot–, valamint egy kedves szentkép, amely a legtöbb kedves vecsési szentképpel ellentétben túlélte a világháborút: a szovjet katonák házról házra járva lőtték szitává őket ’45-ben, egy igen alapos koncepcióhoz igazodva.
A varrógépekre viszont, úgy tűnik, nem haragudtak különösebben, került is hát egy az előszobába, egy Phoenix-nevű, csodálatos öntöttvas alépítményű darab, megvan vagy százéves ez is.
Balra nyílik a nagyszoba, azaz feredistubn, ahol szintén az ónémet uralja a teret, ez már a Kriesinger família szerzeménye. Textíliában azonban a jelek szerint ők sem ragaszkodtak a mondott stílhez, az ágyakat szecessziós hímzésű terítővel borították – gyönyörű, mint a festett, virágmintás mennyezet is: majdnem eredeti állapotában maradt ránk, éppen csak egy kis ragasztóanyag kellett rá, für alle fälle. Következő állomásunk a lakószoba, ahol először Eizen Róza elsőáldozói emléklapján (1941), majd egy úgyszintén jellegzetes sváb installáción, egy üvegajtajú dobozba rejtett pazar menyasszonyi koszorún csodálkozunk el, másodjára a mennyezetről alálógó, óriási, díszes luszterlámpán, aminőhöz hasonlót sem láttunk, noha speciel e sorok írója gyerekkorának legszebb nyarait ugyane nemzetiség tagjainak körében töltötte, csak arrébb, ami persze nem tartozik a tárgyhoz. A legmegkapóbb látnivaló azonban emitt egy sublót (máshol: schublade), pontosabban a rajta látható ereklyék, számos porcelán Mária, Jézus és Szentcsalád, valamint egy türelemüveg a feszülettel, amelyet tipikusan első világháborús hadirokkantak szoktak készíteni és árulni, bár nem feltétlenül a besztercebányai Steiner és Löwy-féle likőrgyár palackját használva fel, mint az itt látható alkotás esetében.
A konyhába (kűhe) toppanunk innen, amelynek egyik fő attrakciója a Vecsésen feltalált egyetlen régi német nyelvű hímzett falvédő; „Arbeit spart wer ordnung wahrt” (munkát spórol, ki rendet tart), olvasható rajta, ami sokat elárul az itteni néplélekről. Arrébb remek sparhert, tehát takaréktűzhely, ami szintén. Találunk egy pompás ceglédi kanna-forma edényzetet, úgy döntök, ennek is kinyomozom a tájra jellemző nevét, ami sikerül is: úgy hívták, hogy ceglédi kanna; a spejz-ben viszont megmaradt a nyelvi tradíció, felfedezek egy lábakon álló fa krumplinyomót, amelynek közreműködésével egyebek mellett krumbinflekn-t (krumplis tésztát), lekvaknyejl-t (lekváros gombócot) és supfnúdl-t (ez is egy tésztaféle) készítettek, azután van még itt egy hurkatöltő-szerű alkalmatosság, ebből viszont kimondottan kívuszstingl-t (a képviselő fánkéhoz hasonlatos tésztát) adagoltak nyersen a forró zsírba. Folyik a nyálam erősen.
Utolsó állomásunk egy kamra, ahol azokat a tárgyakat őrzik, amelyek nem fértek be a kiállítótérbe. Sajnos nincs módunk minden csodát bemutatni, egy utazóládának szánt nagy fadobozról azonban muszáj megemlékeznünk: az van ráírva, hogy Dobrowitz József, Pest megye, Vecsés, Ungarn – egy kitelepítésre ítélt családé volt hajdan. Ők végül megúszták, de nagyon sokan nem: Vecsést 1946. május 15-én és 16-án 1500 polgárának kellett elhagynia.
Káposztafillérek
A vecsési önkormányzat 2002-ben vette meg a tájháznak szánt Jókai utcai épületet. A Kulturverein fiatal tagjai 2004-ben kezdtek el gyűjteni a felújítására (a tárgyakat ingyen kapták a helyi lakosságtól), a pénz nagyobb részét a káposztafesztiválokon és más összejöveteleken végzett önkéntes munkájukkal teremtették elő, de sokat segítettek a helyi savanyító vállalkozások is. A május közepére elkészült tárlat minden darabja autentikus.
