Illetve, dehogy gondolom. Hiszen pontosan tudom, hogy az úgynevezett internetes televízió nem tájékozódni, hanem botrányt kelteni ment a Nemzeti Színház sajtótájékoztatójára, politikai feladatot teljesített, és teljesen mindegy volt, milyen ürüggyel, de újabb vádat segített kreálni Alföldi Róbert ellen. Ilyen esetben közömbös, hogy az igazgató válasza valóban obszcén volt-e, vagy csak fogcsikorgatón szellemeskedő, a lavina elindult, lehet égre emelt tekintettel mennydörögni, hogy meggyaláztatott a nemzet, veszélyben a haza.

A Jobbik habár aljas, de tudatos, és marketingszempontból hatásos döntést hozott akkor, amikor rábökött Alföldi Róbertre, és elkezdte üldözni. Személyében (médiaszereplőként feltétlenül) közismert, markáns véleményét sohasem titkoló, a párt egydimenziós és kirekesztő nézeteit zsigerileg tagadó közszereplőt választott, ráadásul olyat, aki – momentán pechjére – olyasvalamit vezet, ami „nemzeti”. Nem kell hát szakmai érveket hozni ellene, nem kell megmagyarázni, hogy miért takarodjon, akinek művészszínházi programja is telt házat vonz, aki a direkt neki címzett megszorítások közepette sem vitte csődbe az intézményt: nincs itt helye, mert nem elég nemzeti.

A kormánykoalíció az Alföldi-problémát eddig úgy osztotta be magának, hogy a kereszténydemokraták igyekeznek túlharsogni a Jobbikot, a Fidesz meg lapít. Ami nem rossz taktika, hiszen egyrészt ők is tudják, hogy utoljára Magyar Bálintnak volt itt igazi Nemzeti Színház-koncepciója, amikor a hazai és a határon túli társulatokat befogadó intézménynek képzelte el a tervezett Erzsébet téri teátrumot, másrészt tisztában vannak vele, hogy ha egy szívüknek kedves, felettébb nemzeti direktor nyakába lőcsölnék a Duna-parti habcsókot, rögtön kiderülne, hogy a „kicsi kunyhó, szerető szív”, meg az öblögetve deklamált Madách nem piacképes. A kormány tehát eddig, megróvó tekintettel ugyan, de hagyta Alföldit dolgozni, és az egész ügyet bent tartotta valami ködös tartalékalapban, mondván, jó lesz még valamire, valakinek szívességet tenni vagy valakit megalázni általa. Ahogy Szőcs Géza fogalmazott, úgy kezelte, mint „egy kultúrpolitikai felületen megnyilvánuló nagypolitikai kérdést”.

Most viszont Réthelyi miniszter „vizsgálatot” ígért, amivel nemcsak respektálta egy hecctévé heccét, hanem önmagát is valamiféle döntésre kötelezte. Talán tudja: ha a helyén hagyja Alföldit, jó darabig még más cipeli a kormány helyett a Nemzeti Színház terhét. Ha viszont lefelé fordított hüvelykkel annyit mond: „Recipe ferrum”, garantáltan bejön a taps jobbról, viszont épp a római színben látható, hogy ilyenkor kezdenek igazán rosszra fordulni a dolgok.