Terrence Malick Életfa (The Tree of Life) című műve igazi, nagyszabású auteur munka, a rendezőre jellemző lírai és filozofikus mestermű. Nem kisebb feladatot vállalt magára, mint hogy mikro- és makroszinten egyaránt definiálja az életet, a létezést, illetve annak körkörösen végtelen folyamatát. Ennek következtében egyrészt látunk egy puritán, naturalista család drámát és egy lírai mozgóképoperát. A „kézzelfogható” konfliktus, hogy a hívő család elveszti tizenkilenc éves gyermekét, Istenhez való viszonyuk megingathatatlan, elfogadják a tragédiát, ám fájdalmuk is végtelenül erős. Az elmúlás, a pusztulás traumájából Malick merész ugrással egyetemesen igyekszik megjeleníteni az univerzum történetét: absztrakt és szuggesztív képsorokban jutunk el az őrsrobbanástól a ma ismert világ pusztulásáig, illetve a folyamatos körforgásig – az egész olyan, mintha megfestették volna, minden bizonnyal minden idők eddigi legművészibb, számítógéppel megalkotott snittjeit tette közzé most Malick. Több kritikus próbálta kontextusba helyezni az Életfát, a vizualitás szempontjából tényleg vonható párhuzam Stanley Kubrick 2001. űrodüsszeia című klasszikusával, de sokkal fontosabb ennél, hogy Malick Andrej Tarkovszkij líraiságát és filozófiai vonalát viszi tovább. Az Életfa különleges filmalkotás, a huszadik századi iskola csúcspontja – elismerése nyilvánvaló üzenet De Niróéktól. Miképpen az is, hogy a zsűri nagydíját megosztva kapó Nuri Bilge Ceylan, valamint a Dardenne testvérek is a hagyományosan klasszikus auteur vonal képviselői.

Az már sokkal innovatívabb döntés volt a zsűri részéről, hogy egy stilizált akciófilm, a Drive rendezőjének, a dán Nicholas Winding Refnnek adta a rendezői elismerést. A Ryan Gosling főszereplésével készült Drive igazi trash- parádé. A nyolcvanas évek műfaji mozijának eszköztárát felhasználva, a cool macsó hős újraélesztésével ikonikus művet tett le az asztalra Refn. Érdekes, hogy ami harminc évvel ezelőtt kommersz szemétnek számított, kis iróniával megfűszerezve ma kultikus „terméket” eredményez, mely még díjat is kaphat Cannes-ban. De ne legyünk igazságtalanok, Refn abszolút egyéni és tehetséges filmkészítő, Pusher-trilógiája egészen kitűnő, egyéni hangja ugyanabból a B kategóriából építkezik, mint Quentin Tarantinóé, és ha a Drive nem is válik akkora társadalmi és művészi jelenséggé, mint annak idején a Ponyvaregény, számos lelkes rajongója lesz világszerte. És hát a jelenlegi szerzőifilmes vonalnak is úgy kell a világsiker, mint egy falat kenyér.

Sokan reménykedtek abban, hogy a The Artist (A művész) című fekete-fehér némafilm komoly elismerést kap – az elemzők még az Arany Pálmát sem tartották kizártnak. A legmarkánsabb üzenet most, a 3D korában valóban a The Artist elismerése lett volna, mert egyrészt a filmtörténet legnagyobb technikai váltását mutatja be, másrészt olyan értékeket magában hordozó melodráma, melynek elkészítését manapság már képtelenségnek hittük. A legjobb színésznek járó elismerést a főszereplő, Jean Dujardin persze maximálisan megérdemli, miképpen Kirsten Dunst is, aki a színésznőmezőny legjobbja lett a világvégét és pusztító depressziót jósoló Melankóliában nyújtott alakításáért. Az amerikai színésznő a díjátadón megköszönte a fesztiválnak, hogy a film versenyben maradhatott, miután rendezője, Lars Von Trier szerencsétlen körülmények között lenácizta önmagát, és a szervezők ezért nemkívánatos személynek nyilvánították. Kérdés azonban, hogy mit kapott volna a film, ha Trier nem ássa el magát. Egész hétvégén folyt a találgatás, a pletykák szerint a zsűriben heves viták voltak erről. A gála utáni sajtótájékoztatón semmit sem lehetett kihúzni Robert De Niróból, aki tulajdonképpen minden kérdésre azt felelte, hogy „született egy döntés”. A grémiumból egyedül Olivier Assayas rendező jegyzett meg annyit, hogy sajnálja a helyzetet, mert a Melankólia szerinte Lars Von Trier legjobb filmje.

Itt érdemes megemlíteni két bosnyák rendező nyílt levelét, melyben azt kérték Gilles Jacob igazgatótól, hogy az Un Certain Regard zsűrielnökét, Emir Kusturicát is marasztalják el Trierhez hasonlóan, mivel az önmagát szerbnek valló, Szarajevóban született filmes a mai napig hősnek tartja Radovan Karadzsicsot. Ezt követően a záró gálán Kusturica díjat prezentált, ami kemény válasz, de joggal veti fel a kettős mérce jelenlétét. De úgy is fogalmazhatnánk: ha valaki a fesztiváltól távol rosszalkodik, annak nem jár bünti. Sőt.

Magyar árnyék

Magyar szempontból sajátos emlékeket őrizhetünk majd a 64. cannes-i mustráról. A hivatalos programban nem volt filmünk, csupán Till Attila Csicska című etűdje képviselte a hazai termést a Rendezők kéthete című párhuzamos programban. Lett viszont három díjunk is, melyet filmtervek kaptak: Kenyeres Bálint Hier (Tegnap), Miklauzic Bence és Lengyel Ferenc A parkoló című filmtervét, valamint Zomborácz Virág Utóélet című forgatókönyvét ismerték el. (A Hier producere, Csáky Attila részt vett a Producers on the Move nevű hivatalos programban.) Ez több mint beszédes abban az időszakban, amikor a magyar filmipar megreformálói épp a gyenge forgatókönyveket ostorozzák előszeretettel. Mindenesetre politikusi reprezentációból nem volt hiány: Andy Vajna kormánybiztos tárgyalt és interjúkat adott a nemzetközi sajtónak, Szőcs Géza kulturális államtitkár pedig marketingkampányt folytatott a tervek szerint jövőre induló Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál mellett, amelyről még nem tudni, hogy tulajdonképpen milyen pénzből szervezik majd meg.

Nicolas Winding Refn rendező és Ryan Gosling főszereplő örül a Drive díjának