Nem tudom a New York Philharmonic összes budapesti vendégjátékát felidézni, de az elsőre emlékszem. A szponzor akkor nyitott bankfiókot Budapesten, hát beillesztették ezt a várost is az útitervbe, Zubin Mehta vezényelt, egy kicsit megint közelítettünk a gazdag és művelt nyugathoz. A nyolcvanas évek csurdogáltak éppen. A legutóbbira is emlékszem, mert most volt, a múlt héten. Már más a szponzor,már nem olyan hihetetlen, hogy egy ilyen társaság eljön, nem annyira nagy az önreprezentáló kivonulás a közönség részéről, a jót könnyű megszokni. És, ugye, pont a húzónév hiányzik, nincs sem Mehta, sem Maazel, és persze Bernstein sem; Alan Gilbert vezényel. Mondhatni: fogalmunk sincs, ki ő. Még szerencse, hogy Lisa Batiashvili híre és lemezei már eljutottak ide, a Németországba költözött grúz születésű hegedűművésznő egy pár (kettő) érdekes műsorú lemezt már megjelentetett, és ezeken a CD-ken igazán pompásan hegedül.

Nagyon szürke, jelentéktelen külsejű nő jön a MüPa színpadára, a már bent ülő zenekarhoz. Nem lehet ennyire öreg, aki harminckét éves, és tényleg nem is az, a jelentéktelen asszony a zenekar koncertmestere, Sheryl Staples. Őt rögtön követi egy másik jelentéktelen külsejű, bár kétségkívül fiatalabb hölgy, ciklámenszín ruhában, és ő már tényleg Lisa Batiashvili. A bejövők sorát Alan Gilbert zárja, a kamasz formájú főzeneigazgató. Hiába kamasz a formája, még csak nem is a legfiatalabb zeneigazgató New Yorkban, Bernstein csak negyvenéves volt, amikor kinevezték, Gilbert már két évvel több volt a kiválasztásakor. Mégis ő tűnik a merészebb húzásnak, mert nem szuggesztív a megjelenése, nem forr körülötte a levegő, nem varázslatosan jóképű. Igaz, New York-i. Sőt zenekaron belüli, apja-anyja itt játszott, a zenekarnak tudnia kellett, kit választott, és miért éppen őt. Azóta eltelt két év, és ő egyelőre nyerésben van, mindenki lelkes, Alan Gilbert pedig igyekszik kreatív műsorpolitikát folytatni, volt már magyar koncertsorozat is, és elvezényelte A nagy kaszást, Ligeti operáját a zenekar élén.

A magyart folytatják Magyarországon, Bartók Hegedűversenyét játsszák, csak halványan nincs rendben az egész. Akár jó is lehetne, Batiashvili gyönyörűen hegedül, még ha kicsit halkan is, a zenekar azonban meglehetősen rátelepszik. Lehetne termékeny az ellentét, Batiashvili már az a generáció, amelyiknek Bartók zenéje lágy, lírai, gyengéd a világhoz képest, meg a Hegedűverseny amúgy sem egy szólistacsillogtató zenemű, de a zenekari részek akármilyen színesek, különlegesek, mintha a kötőanyag hiányozna belőlük. Nem áll össze a mű, leginkább azt érezni, hogy van egy finom szólista, és a Filharmonikusok aláeffekteznek, érdekes színekkel kísérik a darabot. Tanulságos, de nem álomkoncert az első fele. A másodikra kicsit óvatosabban ül be az ember, ha eddig azt gondolta, ezek a New York-iak csak tudják, miért Alan Gilbertet választották, most azt hiszi, ha tudják is, attól még nem biztos, hogy igazuk van. Eroica szimfónia, bizonyos szempontból kockázatmentes, egy ilyen színvonalú társaság a vonaton is élményszerűen játszaná el, más szempontból meg nyaktörés, ha újat mond a karmester, akkor eredetieskedik, ha nem mond újat, akkor meg ennyi se telik tőle. Új koncertmester ül be, pontosabban nem új, hanem régi, Glenn Dicterow, már Bernstein alatt is ebben a székben ült, amikor Kurt Masurral léptek föl az operában, még a Mozart Sinfonia concertante hegedűszólóját is játszotta. Kicsit muszáj őt csodálni, kövér, ősz szakállas úriember, és még most is olyan intenzitással játszik, hogy a hegedűt is húzogatja a vonó alatt.

Alan Gilbert pedig megmagyarázza önmagát. Nagyszerű muzsikus, póztalan, lényeglátó, eredeti. Egy kicsit sem show-man, mintha nem is lenne tudatában a közönség jelenlétének, a társakra és a feladatra összpontosít. Mint egy jól megépített ház, úgy épül föl az Eroica, két tételen át nem tudtam felhagyni a megdöbbenéssel, hogy mennyi re pontosan, egyszerre és rugalmasan játszanak a nagybőgősök. Közben akár kívánhatott is az ember egy kissé több lendületet, frissebb vagy talán pattogósabb tempót az első részben, de világos, hogy Gilbert karmester nem kívánt. Aztán a harmadik tételre megreccsentek a kürtök is, akkor azon kellett megdöbbenni, előtte a vonóskarok tényleg tökéletes egyenletességén, hogy a második hegedűknél még gondolni sem lehet arra, hogy ez most „második”.

A szimfónia végére Alan Gilbert-rajongónak vallom magam. Lenyűgöző, ahogy szembefordul a divattal, sőt a zenekar hagyományaival is, és nem táncolja el a művet, nem mozdulattá formálja a zenét, hanem visszatér az eredeti feladathoz: zenére fordítja a mozdulatokat. Nem hajtja a szimfóniát, csak mert most az a divat, az elsöprő lendület, az elemi erejű hatás helyett a zenére, a szólamokra, az arányokra, az egészre figyel, és arra gondol, hogy az érzelmi viszonyulásokkal amúgy is alaposan megterhelt Beethoven majd jótáll magáért. Nem a saját koncepcióját erőlteti, nem azzal van elfoglalva, hogy önnön zsenialitását magyarázza meg Beethoven ürügyén, hanem, mint aki belátja, hogy egy teremben elegendő egy lángésszel megbirkózni, szinte észrevétlenné teszi magát. Legalábbis a közönség előtt. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Túl igaz ahhoz, hogy ne legyen szép.