Elvis még várhat rá
Galéria a születésnaposról! Klikk a képre!
Persze sok víz lefolyt a Hudsonon, amióta a minnesotai Duluthban Robert Zimmerman néven született vézna fiú 1961 januárjában gitárral a kezében New Yorkba érkezett. A Bob Dylan nevet még Minneapolis bohém kávéházaiban vette fel, mindig tagadva, hogy a walesi születésű költő és író, Dylan Thomas iránti tiszteletből tette. Az újságírók előtt inkább egy Dillon nevű, nem létező Las Vegas-i hamiskártyás nagybácsira hivatkozott. Saját bevallása szerint 1960 őszén fedezte fel magának Woody Guthrie-t, az Oklahomában született folkénekes memoárkötetét olvasva utazott el New Yorkba, hogy meglátogassa a kórházban fekvő híres dalszerzőt.
Aztán a félig üres Cafe Wha?-ban megkérdezte a tulajdonostól, elpengethet-e néhány Woody Guthrie-dalt. A visszaemlékezések szerint nem aratott velük különösebb sikert. – Majd legközelebb, kisapám, tiszta hillbilly az, amit csinálsz – kiáltották utána cinizmussal vegyes biztatásként. De nem adta fel. Tradicionális folkdalokból és bluesokból álló repertoárjából kiválasztott 11 nótát, mellétett két sajátot, mindegyiket egyszer felénekelte a stúdióban, és mindössze 402 dollárból elkészítette első nagylemezét. Alig kapott kritikai visszhangot. A következő hónapokban több tucat dalt írt, köztük a később a polgárjogi mozgalmak himnuszává vált Blowin’ In The Windet. S 1963-ra azon kapta magát, hogy a Greenwich Village-ből elinduló folkrevival első számú szószólója lett.
Az 1960-as évek első felében nagyobb hatással volt nemzedékére, mint korának bármely politikusa. Pedig énekesként legfeljebb fura orrhangjával és flegma motyogásával emelkedett ki, gitárosként meg különösen átlagosnak számított. Viszont rendkívül szuggesztív előadóművész volt. Zseniálisan tudta dalba önteni mindazt, ami korosztályát akkoriban foglalkoztatta. Tudta, hogy míg az ötvenes évek elsősorban a fiatalok testének felszabadításáról szólt, addig a hatvanas évek a szellem szabadságáról. Jó folkénekeshez méltóan mindig megérezte, mi van a levegőben. Az egyre radikalizálódó tömeg pedig lelkesen emelte őt a vállára.
Aztán ugyanez a tömeg hasonló vehemenciával tagadta meg őt, amikor 1965 nyarán a Newport Folk Festiválon bedugta a gitárját az erősítőbe, megadva ezzel a kezdőlökést a később folkrocknak nevezett irányzatnak. Majd a nemzedéki megmondószereptől szabadulva előbb remek albumok egész sorát jelentette meg, aztán súlyos motorbalesete miatt hosszú időre eltűnt a reflektorfényből. A hetvenes-nyolcvanas években hol a country, hol a kereszténység felé fordulva, hol azoktól visszatérve készített rendkívül hullámzó színvonalú albumokat, mígnem 1997-ben egy súlyos betegségből felépülve a kórházból kifelé jövet csak annyit mondott: „Tényleg azt hittem, találkozom Elvisszel.”
Ekkor gyakorlatilag újjászületett. Megjelentette élete egyik legjobb lemezét (Time Out Of Mind), azóta több hasonló színvonalú gesztust tett, és nem múlt el olyan év, amikor a világot járva legalább száz koncertet ne adott volna. Ezzel párhuzamosan zsinórban publikálta pályafutása legjobbnak vélt koncertfelvételeit, belekezdett memoárja megírásába, életéről több filmet forgattak. Személyisége, cselekedetei változatlanul vitára ingerlők: legutóbb például azért támadták, mert áprilisi kínai fellépései előtt belement abba, hogy a hatóságokkal előzetesen egyeztesse az elhangzó dalokat. Pályafutása ötvenedik évfordulóját amúgy épp Hongkongban ünnepelte. A hetvenedik születésnapját pedig ma.
