Amit nem értettem, az untatott, amit fölfogtam belőle, az meg éppen átlátszó egyértelműségével idegesített. S hogy a dolog még bonyolultabb legyen, alapjaiban és részleteiben is sok mindent rokonszenvesnek találtam a vállalkozásban. Megpróbálom hát szétszálazni a gubancot. A történet fő vonalai, azt hiszem, teljesen világosak. Egy pornófilmes stáb, akiket a kapitalista tulajdonos kizsigerel, föllázad, önállósítjamagát, függetlenként kezd dolgozni. De gyártják továbbra is a vacakot, televíziós szerencsejáték-sorsolást, ilyesmit, amire szép nagy bankkölcsönt is kapnak. Ám vezetőik közül csak az egyik ábrándozik végcélként valóban független munkáról, művészi játékfilm alkotásáról, a másik elárulja az eszmét, össze játszik a volt a tulajdonossal, szerződteti annak verőembereit, és lényegében rabszolgamunkára kényszeríti kiszolgáltatott kollégáit. Nagyon igaz mese, tudjuk, így működik mifelénk a kapitalizmus. És nyilván nem is csak a filmgyártásban. Jól megírva hatalmas dráma, rosszul megírva bosszan tó közhelyek halmaza.

A szerző és egyben rendező azonban nem éri be a sztori céltudatos, átgondolt, hiteles elbeszélésével, hanem szeretné alaposan beágyazni a szereplők napi munkájába, életébe. Hosszan pepecsel tehát a filmkészítés körüli ügyetlenkedésekkel, esetlegességekkel, a szűkös körülményekből is adódó nehézkességekkel, nomeg az emberi bajokkal, a stábon belüli viszonyok, stílus, hangvétel mulatságos vagy annak gondolt elemeivel. Bennük a színészek közötti kapcsolatok Molnár Ferenctől Michael Fraynig annyiszor megénekelt különösségeivel. Ezeken a publikum egy része legnagyobb csodálkozásomra kétségkívül remekül mulat, más része velem együtt dermedten unja. Az első rész mindenesetre nekem legalább kétszer, de inkább háromszor hosszabb, mint amennyit jóindulattal győznék. Meglehet, a filmes belvilág az, amiből egy mukkot sem értek. Hogy a cselekmény egyikmásik, főképp üzleti természetű fordulatából sem értek semmit, azt föl sem merem hánytorgatni, lehet, hogy nemcsak a filmes, de a pénzügyi ismereteim is kevesek ahhoz, hogy azokból bármit átlássak.

A legfájdalmasabb azonban az,hogy azt sem tudom igazán élvezni, ami most is színvonalas Kaposváron, a színészi játékot. A Papinak nevezett nagy öreg őszintén álságos, igazul teátrális monológja Gyuricza István remeklésében még megfog az előadás elején, amikor még nem bénították meg érzékeimet a szöveg együgyűségei, a darab értelmetlenségei és a rendezői találmányok. Kelemen József erőtől duzzadó, hatalmas alakítását az áruló vezéregyéniség szerepében már csak kívülálló ínyencként tudom élvezni, függetlenül az előadástól. Bámulom Nyári Oszkárt, milyen hittel képes belebújni a túlbuzgó, a minden parancsot szerencsétlenkedve túlteljesítő szolgalélek közhelyesen felvázolt bőrébe, és csodálom Kovács Zsuzsát, aki ízléssel domborít egy kiöregedőben lévő szexidolt. Alig találom Kovács Zsoltnak az elnagyoltan barkácsolt jelenetekben elvesző fi nom megoldásait a csöndben lepusztuló, betegeskedő régi nagy színész szerepében. Serf Egyed és Kósa Béla is sokkal többet mutat meg a fölhorgadó tisztességből és a beletörődő megalkuvásból, mint ami meg van írva. A látvány ízléstelenségéről, technicizált ridegségéről Cselényi Nóra és Szalai József kellően gondoskodik. A produkcióban elsikkadó értékek külön is elszomorítanak.

Délután a La Mancha lovagját láttam a kaposvári nagyszínpadon. A bús képű lovag története Keszég László nekibúsult rendezésében is felkelti az ocsmány világ ellen lázadozó finomabb érzéseket. Az Emberfarm gyomorfogató igazsága ugyancsak hatásos lehet valódi artisztikum nélkül is.

Nem csak filmes kapitalizmus, amit Dömötör meg akar mutatni a színpadon