A bensőségesség, a nyugalom érzetét hirtelen fájdalommal és félelemmel váltja fel. – Pedig sosem valamiféle „tervvel” a fejemben ülök le írni. A figuráimat sem találom ki előre. Spontán vagyok. Hagyom magamat sodortatni –mondja Sofi Oksanen, a kortárs európai irodalom egyik markáns jelenségének számító írónő, a Sztálin tehenei (2003) és az eredetileg színpadi műnek írt Tisztogatás (2008) szerzője.

A finn apától és észt anyától származó, Finnországban született, de gyerekként rokonlátogatóban az egykori Szovjet-Észtországban is gyakran megfordult Oksanen rengeteg díjat sepert be – a többi között hazája legrangosabb irodalmi elismerését, a Finlandiát is. – A sikerre egyáltalán nem voltam felkészülve. Már az is meglepett, hogy a Sztálin tehenei olyan gyorsan megjelent. Azt hittem, kiadókat kell majd „korrumpálni”, ehhez képest a sikerlistán találtam magamat – mesélte a Népszabadságnak adott interjújában a napokban Budapesten járt 34 éves írónő. Bár a helsinki Színházművészeti Akadémián dramaturgként végzett, alapvetően mindig is írónak készült. Miután minden irodalmi példaképe 26-27 évesen publikálta első regényét, ő huszonnégy évesen gondolta úgy, hogy ideje belevágni.

A Sztálin teheneinek és a Tisztogatásnak is nők a főhősei. A különböző generációkhoz tartozó nőket a hallgatás, a tagadás, a védekezésül használt, jól felépített hazugság köti össze. Vagy azért, mert fizikai vagy szexuális erőszak áldozatai lettek. Vagy azért, mert csak így képesek megbirkózni a különböző kultúrák találkozásaiból származó konfliktusokkal. – Engem mindig is amellékszereplők érdekeltek. A királynő izgalmas figura, de a szolgálólánya is legalább annyira az. Persze ne gondolja, hogy mindig csak nőkről fogok írni. Ki tudja, mi lesz tíz év múlva – fejtegette jó angolsággal egy belvárosi kávéház teraszán, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott.

A Sztálin tehenei egyszerre szól a felnövő generációkat egyre szélesebb körben sújtó étkezési zavarokról, ugyanakkor a hidegháborús és szovjet múlttal is szembesíti Finnországot, illetve Észtországot. Az étkezési zavarokat Oksanen ugyan saját bőrén is megtapasztalta, a kulturális közegek és hátterek ütköztetéséhez az alapötletet egy amerikai tanulmány szolgáltatta. Ez azt mutatta ki, hogy a fekete munkakörnyezetből túlnyomórészt fehér miliőbe átkerülő afroamerikai nőknél ugrásszerűen megnőttek az anorexiás, a bulimiás, illetve a kettő keverékéből álló tünetek. De elmélyedt a hisztéria és más pszichés betegségek történetében is. Szerinte nagyon sok nőre a múltban rásütötték, hogy hisztérikusak, pedig egyszerűen másként gondolkodtak és működtek – különböztek a társadalomban kialakult nőképtől.

A szovjet múltat, illetve a posztszovjet világot boncolgató Tisztogatással kapcsolatban azt hangoztatta: a főleg asszonyokat és gyermekeket érintő észtországi deportálásokkal olyan történeteket akart megírni, amelyek eddig kimaradtak a nagy narrációkból. –Az a sors érdekelt, amelybe ezek a nők a háborúk miatt belekényszerültek. A túléléshez gyakran választaniuk kellett, s nem mindig a passzív ellenállás mellett döntöttek – fejtegette, hozzátéve: műveit sokkal jobban, másként értik a diktatúrákatmegélt országokban. Nem tagadja, némi megértést mutat a Tisztogatás egyik főhőse, Aliide iránt, aki a nővérét árulta el, hogy aztán a testvére a szovjetekkel harcoló ellenállókhoz csatlakozott férjét éveken át a saját házában, egy szekrény mögött bújtassa a kommunista belügyesek elől. S mindezt azért, mert reménykedett benne, hogy teljesül az álma, s a régóta szeretett férfi végül az övé lesz.

Észtországban rengeteg történelmi mű és visszaemlékezés jelent meg a szovjet megszállás évtizedeiről – tényirodalom formájában. Bár a balti államban a finnül író Oksanent 2009-ben az Év személyiségének választották, az észt közvéleményt alaposan felkavarta mindkét regényével. Az észtországi reakciókat ahhoz hasonlította, ahogy a kezdetben Finnországban fogadták Aki Kaurismäki filmjeit. Amíg a rendező nem aratott zajos nemzetközi sikert, sokan hangosan aggódtak az észak-európai ország esetleges kedvezőtlen külföldi megítélése miatt. Azt hitték, hogy a világban minden finnt pont olyan mélabúsnak és pesszimistának fognak tekinteni, amilyenek a Kaurismäki-tragikomédiák jó adag iróniával megjelenített szereplői.

Az identitását firtató kérdésre Oksanen azzal válaszol: nem tudja megmondani, hogy mi a finn és mi az észt benne. Kisgyerekként a tejeszacskók közti eltérés tűnt fel neki. Felnőttként inkább kulturális-viselkedési különbségeket lát. Az észtek udvariasak, a finnek célratörőek. Az észteknél létezik a tegezés és a magázás, azt szigorúan be is tartják, a finnek viszont csak a tegezést ismerik. Oksanennek mindez főleg kedvelt kommunikációs formájában, az e-mailezésben okoz komoly próbatételt. Következő regénye a tervek szerint jövőre jelenik meg. Anynyiban biztosan nem lesz meglepetés, hogy a múltról fog szólni.

Oksanennek nők a főhősei