Találkozni Picassóval a néptelen tengerparton, aki egy pálcával végeláthatatlan frízt karcol a homokba, lesni, mit csinál, s tudni, hogy hamarosan tengerbe merül minden fény, tudni, hogy jön a dagály, tudni, hogy mindazt, amihez évek kellenének, mintegy csak futtában végignézni van idő, aztán mindennek vége. Ülni a frissen nyírt fű áradó illatában a csillagos ég alatt, büszkén és szorongva várni, hogy a fiunk rakétája fölrugaszkodjon az űrbe, az első rakéta, amit követve majd, ki tudja mikor, de bizonyosan kirajzik az emberiség a messzi világokba, zokogva bámulni a lángoló csóvát, aztán hallgatni és befejezni a fűnyírást a leomló sötétben. Összeadni egy öltöny árát öt senkinek, mert egynek-egynek nem telik rá soha, az öltönyt aztán egymást váltva hetente egyszer felölteni, hogy legyenek valakivé, azzá, akik lehetnének, akivé lenniük kellene, s megélni az átváltozás csodáját, megtapasztalni, hogy azok már akik, öltöny nélkül is, és megsejteni, hogy magukat megnyerve elvesztik egymást. Hallgatni lefekvés előtt az asszony keserű szavait, a nemzedékeket adó és nevelő öreg ágyat becsmérlő szidalmait, kemény lelkifurdalások ellenében eldönteni egy új ágy megvásárlását, minden pénzt ráköltve megvenni, majd megtudni, hogy a foganni eddig nem képes asszony mégis terhes, és hallgatni érveit, a férfi korábbi érveit a régi ágy mellett az új ellenében, és feküdni a sötétben mellig felhúzott takaróval.

Különös, érzelmileg már-már túltelített, szinte csak moccanásnyi történetek ezek Ray Douglas Bradbury Gyógyír búskomorságra című novellás kötetéből. Mégis egészek, mert náluk jelentésben és jelentőségben valami többre, teljesebbre mutatnak át. Olyasformán működnek, ahogy a metaforák. Az foglalkoztatja őket, hogy mit kezd az ember a másfélével, a titokkal, a maga képtelenségeivel, jóságával és kegyetlenségével. Az foglalkoztatja őket, mi is a szellem és az erkölcs, mint emlékezet, és mint hűség. Hogy mi is a bátorság, mint döntés, mint tett, és mit kezdhet a bátorság a végzettel. Hogy mi történik, és hogyan történik, amikor egymásba üt nagylelkűség, igazságosság, szolidaritás, szeretetvágy és érdek. Amikor a részvét és irgalom győzelemnek bizonyul a gyűlölet felett. Amikor a jóhiszeműség néz szembe az erőszakkal. Vagy a kudarc a szeretettel. Amikor a józan ész magánya hiába keres kiutat, mert az elvaduló világban nincs, nem is lehet ilyen kiút.

Szerkezetileg egyetlen ellentétre, a tágasabbak ellentétbokorra épülnek. Az ellentétek fesztávjaolykor igennagy, legtöbbször azonban csak annyi, hogy a feszültségtérben világosanmegjelenhessenek az embereket mozgató érzelmi-szellemi erők, hitek, remények, vágyak, akaratok. E tér kulisszái majdhogynem érdektelenek. Válto zik-e valami attól, hogy egy-egy konfliktus a Mars homokján vagy a kaliforniaiMojave sivatagban, a Vénuszon vagy egy messzi kis amerikai város néptelen állomásán alakul ki? Hogy az óceán alkonyában felbukkanó halott sellő, a múltra nyíló padlás, egy tetszeni vágyó nőként viselkedő bolygó, vagy a lakásába zárkózó, s ott egész este szótlan sötétségben ülő mexikói pár állít valakit választás és döntés elé? Hiszen a reális minduntalan irreálisba, a racionális irracionálisba csap, hogy azonnal vissza is váltson. Ki a megmondhatója, hogy valami éppen most micsoda? A lényeges maga a helyzetre reagáló ember. Róla pedig Ray Douglas Bradbury 91 éves amerikai sci-fi szerzőnek nevezett író nagyon sokat tud.

Bradbury különben megírt eddig vagy 600 novellát és elbeszélést, 30 regényt, verses köteteket, gyerekkönyveket, színdarabokat, forgatókönyveket, hangjátékokat, tanulmány- és esszégyűjteményeket, meg mindenféle egyebet. Vegyes minőségben, természetesen, ha valamiből nagyon sok van, akad abban gyenge minőségű is, de – mert remek íróról van szó, még ezek is mindig érdekesek. Ráadásul jó őt olvasni. Tisztán szerkesztett, váratlan eseményekkel teli, heves érzékiségű, szemléletes mondatokban kibontakozó történeteket mesél, elégikusan derűs hangnemben. Elégikus, nem lehet más, egy tisztánlátó tekintet számára minden csüggesztő. De Ray Douglas Bradburyban jelen van az a csöpp humor, csöpp szeretet, az a csöpp öröm, amely mindent a maga helyén becsül. Az oktalant, a fölöslegest, a hiábavalót, a reménytelent, a nevetségest vagy épp a fölemelőt. Az Agave közelmúltban kezdett életműsorozatának minden darabja ezt a sajátosságot emeli ki, s vele a műfajban ritkán becsült realitás- és arányérzéket. A mostani kötet is.