Emberi tempóban
Előszeretettel használja mindazon formációkban, ahol játszott/játszik (Barabás Lőrinc Eklektric, Qualitons, TrioQuartet, Triton, Soultramps, Smárton Trió +1, Random Szerda), tavaly óta többnapos Hammond-fesztiválokat szervez, három éve működő zenekara, a Kéknyúl pedig a napokban gördíti elénk bemutatkozó nagylemezét.
„Különös ismertetőjelem a teljes Hammond-őrület, bár egyéb régi villanyhangszereket is kedvelek” –írta évekkel ezelőtt magáról, amikor még a BME informatika szakára és a Zeneakadémia dzsessztanszékére járt párhuzamosan. 2007-ben vette meg azt az 1953-ban gyártott Hammond B2-est, amely akkor gyakorlatilag roncshalmaz volt, még a bútorzata is hiányzott, úgy kellett utólag asztalossal készíttetnie hozzá egyet.
Később fokozatosan kiegészítette ezt B3-as alkatrészekkel, nemsokára pedig az egészet beleteszi egy C3-as dobozába.
A hangszer evolúciójával párhuzamosan egyre mélyebbre merült a dzsesszorgonálás irodalmába, hisz a kezdetektől többre vágyott annál, amivel a legtöbb rocker megelégszik: egyik kézzel a Hammondra tenyerelni, a másikkal meg V betűt formázva a tömegnek integetni. Sokkal inkább dzsesszben, bluesban, soulban gondolkodott, hisz ezek azok a műfajok, ahol a leginkább ki tud teljesedni a hangszer varázslatos hangzása, ahol szinte egyszemélyes zenekarként lehet kézzel-lábbal játszani rajta. Joey deFrancesco és John Medeski után szép sorban ismerte meg a többi nagyságot, mindenekelőtt Jimmy Smitht, Jimmy McGriffet, Lonnie Smitht és Reuben Wilsont. 2008 tavaszán pedig elhatározta, összehoz egy Hammond-központú saját zenekart.
A dobos személye adott volt, hisz Badics Márkkal korábban számtalan formációban játszottak együtt, mindenhol jól megértve egymást. A gitáros posztra viszont közel sem volt ennyire egyértelmű jelöltje, a három év alatt négy különböző karakterű muzsikust is elfogyasztott, mire az ötödik, Zádor Tamás betalált. A Hammond-trió mellé pedig fúvósszekciót szervezett, melynek kezdetek óta a szaxofonos Jász András a legstabilabb pontja.
Közel egy évig próbáltak és nyűglődtek, mielőtt 2009 áprilisában az A38 Hajón az US3 előtt bemutatkoztak. Úgy is fogalmazhatnám, sokáig bizonytalankodtak, pontosan milyen irányba induljanak. Azt tudták, hogy nem a progrock (mint Keith Emerson) és nem a blues (mint Jimmy Smith) felé, miközben a szokásos dzsesszes harmóniakörök sem izgatták őket. A saját szerzeményekre – az említett Hammond-királyok mellett – mindenesetre a héthúros gitárján egyszerre basszusozó és szólózó Charlie Hunter hatott a leginspirálóbban. Aki a megosztott gondolkodásból fakadóan annyira emberi tempóban, szinte énekelhető módon rögtönöz, hogy Premecz Mátyás számára ez tűnt a leginkább járható útnak a nagyközönség megérintéséhez.
Azon persze lehet vitatkozni, hogy a Kéknyúl mennyire megnyerő zenekarnév, akárcsak a debütáló album címe (Nahát babám), de ezekhez egyrészt személyes élmények kötődnek, másrészt a zene lényegét abszolút nem érintik. Ez az egyórás korong úgy szól, akár egy világprodukció, nemcsak hangzásban veszi fel bárkivel a versenyt, hanem hangszerelésben és hangszeres játékban is. A muzsikusok gyakorlatilag mesélnek a hangszerükön, improvizá cióik kellőképp letisztultak és követhetőek. Nem törekednek bonyolult zenei megfejtésekre, inkább kivárják, amíg adott soruk leér a hallgatóba, s csak utána fűzik tovább mondanivalójukat. S produkciójuk úgy tud légiesen könnyed és szívből szórakoztató lenni, hogy közben sosem válik felszínessé és rutinból odakentté, mindvégig ötletes, lüktető, szépen kivitelezett marad.
