Szerepjátékok
Jakatics-Szabó Veronika a valóságot ábrázolja. Lakótelepi gyerekeket fest, tetőtér-beépítőket, esemesező férfiakat és játszótéri hintát, amely rozsdás, mint a természetben. Alakjainak realizmusa tornacipős és atlétatrikós, kislányok kíbordot cipelnek, kamaszok pendrájvot lóbálnak, a lapos tetők és a homlokzatok monotonok, és mégis, minden zsánerben van valami nyugtalanító. Nem tüntet és nem lázít, ellenkezőleg, mintha mindent, nem csak a vörös kéményeket és a piros harisnyákat, mintha a sárga utakat és a zöld homlokzatokat is beborítaná az a bizonyos rozsda. Puha, porózus festékfelületek, részletes ábrázolás, de ellágyítva, homállyal bevonva, amely homály alól mégis előtűnik az élet. A köznapi, a triviális, a közönségesen természetes lét, amelyben a rekvizitumokat keyboardnak és pendrive-nak írni oly stílustalanul előkelő volna.
Jakatics-Szabó világképében van némi hamupipőkés. Egyetlen gyerekfigurája sem mosolyog, de mind tele együttérző gyöngédséggel, egyetlen épülete sem otthonos, de valamennyi rendezett. És megfordítva: a betontenger fellazítva is siváran kék, a cseréptető bravúrosan megfestve zavarosan derengő, a figurák körül ellenszenvesen izzó és nyugtalanítóan hámló falak. Mintha a hamupipőkés visszahúzódással vagy elnyomottsággal járó csendben felsejlene némi halk komiszság, éleslátó, de gondosan leplezett epésség, a festő ezt a felfogást hozza az oly sokféleképpen megfogalmazott és elnevezett mai valóságábrázolásba.
Szemléletmódjának eredetisége és értéke azonnal kitetszik, amikor néha ellágyul vagy stílust vált, római vázlatkönyve viszont biztosíték. Aki ilyen gazdag grafikákat készít isten tudja milyen technikával huszonhét esztendős korában, azt aligha kell óvni, félteni.
Lehetett volna ennek a közös kiállításnak mindössze annyi a koncepciója, hogy mindhárom szereplő innen van a harminckettedik éven. Ám a rendezői akarat vagy a véletlen olyan fiatal hölgy művészeket hozott most egy légtérbe, akiket összekapcsol még valami, az a bizonyos termékeny szerepvállalás. Ha Jakatics-Szabónál elfogadjuk, hogy csendes kétélűséggel ad elő egy nagyon is valóságos realizmust, Papageorgiu Andrea a színeket játssza túl.
Képei első látásra mintha a nagybányai festőasszonyok most Miskolcon látható kiállításába illenének. Mondjuk azoké mellé, akik hajdan Ziffer Sándor köré rendeződtek. Összefogott, leegyszerűsített, de még korántsem igazán konstruktív formák, hozzájuk bátor, érzelmes, felszabadult színek, amelyek mégsem tudják-akarják szétszaggatni a komoly kontúrokat, mégis megtalálják szerkezet és kolorit feszes egyensúlyát. Ez az első benyomás, ez él a kék körvonalak között sárgán izzó hajós képen, amelynek nem csak a címe Végtelen nyugalom. Ám a festő időközben elszabadította a koloritot. Önarcképén tűzvörös tölti ki a kopár faágakat, ugyanez izzik a Barátnők karján, nadrágján, majd az idén készült városképet elönti a vad, kihívó, dühöngő kék. Régen készülhetett erre, római cédrusokat és félárnyékban lévő arcokat már korábban megkörnyékezett ez az agresszív kékség, és megkörnyékezte a tájképeknél kevésbé megoldott csoportos kompozíciókat is.
Papageorgiu alakításának lényege, hogy bátrabb, provokálóbb posztimpresszionista, mint voltak a posztimpresszionisták, és a fellépés nemegyszer sikeres. Rabóczky Judit Rita viszont több szerepet játszik. Sorrendben először kisfiúsat, amennyiben Beni-kompozíciói (a címbeli Beni csak kisfiú lehet) tákoltak, fantáziadúsak és vasdarabok. A lapátkerekeken nem gördülő, durván hegesztett traktor, az elejét nem lelő, lánggal vágott versenyautó a gyerekképzelet törékenységét a vas gorombaságával rázza egységbe. A doromboló, támadni kész és mosakodó macskák az állatszobrász játékosságot a hegesztés, a sorjázatlan élek brutalitásával. A legizgalmasabb azonban az a szobrászat, amely azt játssza, hogy nem dolgozik tömeggel, súllyal, sőt szilárd anyaggal sem.
Rabóczky huzalból hajlított-bonyolított, csupa testetlenség, csupa szálból összesűrűsödő figurái beszédesek és meggyőzőek. Tagadják a teret és teret alkotnak, grafikus hatásúak, noha ízig-vérig plasztikák, tünékenyek, miközben erősek. Vezérműláncból (?) hajlított csoportja kétségkívül érinti a barkácsesztétikát, csupa légiesség és csupa erő Királynője sejtelmesen fenséges.
