Xantus, bár nem számít filmnyelvi újítónak, mesterien bánik a dramaturgiával és a színészekkel. A szerelmiháromszög-történetben az intézetből szökött Mari(Méhes Marietta), akit a süketnéma állatgondozó (Lukáts Andor) vett pártfogásba, majd feleségül, megismerkedik a válságba zuhant fiatal zongoraművésszel (Boguslaw Linda), és hozzáköltözik. Hármójuk viaskodása jut el végül a tragikus végkifejlethez. A két férfi színész parádés alakítása közül különösen Lukáts Andoré lenyűgöző, hiszen jelbeszédet kell használnia.

Harmadiknak a rendező átemeli és beleszövi a filmbe a kor egyik kultikus alternatív zenekarát, a Trabant együttest és énekesét, Méhes Mariettát. Szerencsére, mert megőrizte az utókornak ezt a sajátosan lebegő, feszültséggel terhes muzsikát és énekmódot. És szerencsére azért is, mert Méhes, aki nem színész, őstehetségnek bizonyul a kamera előtt. Föl-fölvillant más filmekben is (Kopaszkutya 1981, Kutya éji dala 1983), de az évtized közepén New Yorkba emigrált. Xantus itthon maradt, de egy-két további lehetőség után fölhagyott a nagyjátékfilm-készítéssel. Azóta kisebb munkákat forgat, mert ahogy a lemezen látható interjúban mondja, nem vállalta a nagyfilmekkel járó harcot és feszültséget.

Az Eszkimó asszony készítésének évében nyert el megosztott nagydíjat Cannes-ban az orosz Andrej A. Tarkovszkij Nosztalgia című filmjével. Ez az utolsó a rendező munkái közül, amely eddig nem jelent meg itthon, és most kihozta az Etalon Film. Már csak azért is jól tette, mert a mű sűrítve mutatja be mindazt, ami a rendezőre jellemző. A Nosztalgia nézőjének a többi között el kell fogadnia, hogy Tarkovszkijnál nem a történet a lényeges. Az röviden elintézhető: Gorcsakov, az orosz költő (Oleg Jankovszkij) Itáliában keresi egy orosz zeneszerző nyomait, akiről monográfiát ír. Olasz nyelvtudása hiányos, segítségre van szüksége. A tolmácsnő (Domiziana Giordano) közeledik hozzá, de a férfi visszautasítja. Rátalál a remeteként élő, megbomlott eszű Domenicóra (Erland Josephson), akivel megpróbál azonosulni. De egyre kiábrándultabb, otthoni emlékképek gyötrik. A néző joggal hajlik arra a következtetésre, hogy Tarkovszkij olaszországi filmje, amely azután készült, hogy a rendező bejelentette, nem tér vissza a Szovjetunióba, a spirituális magány mozgóképi metaforája.

A kiadó dupla lemezen adja közre a Nosztalgiát. Az elsőn magát a játékfilmet, a másodikon az extrákat. Az utóbbiak között legérdekesebb egy úti dokumentumfilm, amelyet az előkészítésről forgattak Tarkovszkij és olasz partnere részvételével (a forgatókönyvet Tonino Guerrával együtt írta a rendező). Tarkovszkij 1986-ban hunyt el súlyos betegségben, miután elkészítette utolsó, Áldozathozatal című filmjét.