Úgy látszik, tud. Legalábbis a Fesztiválzenekar erre alapozta a Táncszvit előadását, egy kicsit furcsa műsorú hangversenyen, ahol a bonyodalmas partitúra szépen mutogatta magát, olyan szépen, hogy megértette az ember, miért volt értetlen a publikum a bemutatón és miért volt lelkes a csehek vendégjátékakor. A zenén túli gondolat egyszerű és követhető, népek zenéje egymás mellett, egyszerre álmodva újra a Duna menti köztársaságot három évvel Trianon után és rögtön tovább is terjesztve, arab hatású dallammal kiegészítve. A zenében mindezt a tánckarakterek mellett a legegyszerűbb magával a zenekarral elmondani, ez is szól és az is szól, mindenki a magáét fújja, húzza, vonja, az egész pedig mégis más lesz, mint a szólamok összessége, de hát ezért is járunk hangversenyre.

Azt, hogy milyen logika alapján követte ezt a nyitószámot Paganini Esz-dúr hegedűversenye, nehezen tudnám csak megmondani, mindenesetre lehetőséget kaptunk, hogy újragondoljuk a szokásos előítéleteinket, Bartók nehéz, Paganini meg virtuóz, hiszen Bartók is virtuóz a hangszerelést illetően, Paganini is nehéz, legalábbis a hegedűsnek bizonyosan az. A nehézségből Lendvay József nem sokat mutatott, magabiztosan, kevés hibával, szép hegedűhangon adta elő a három tételt. Az első után spontán módon tapsra gerjedt a hallgatóság, amihez Fischer Iván is csatlakozott, mintegy jelezve, hogy most szabad. Tényleg szabad, Paganini zenei világa Rossiniéval azonos, és az operában sem neveletlenség tapsolni az áriák után. Sok elemét lehet szeretni Lendvay József hegedülésének, a könnyedségét, a humorát, a tempóját, ritmikáját, a hang természetes színét, amelyhez nincs se nagy, súlyos dráma, se éles csikorgás keverve. Lehet szeretni mindezt együtt is, a virtuóz Lendvay Józsefnél azonban most még lenyűgözőbb volt a lassú tételt játszó, a hangszert lélegeztető, a dallamot nyugodtan és ízléssel formáló hegedűs. A kirobbanó sikert nézve megint azon kell gondolkodni, hogy vajon miért nem sokkal nagyobb sztár ez a fiatalember. Legalább tizenöt éve rendszeresen ámulatba ejti a hallgatókat, nagy cégek számára is készített lemezeket, a Fesztiválzenekar is újra és újra meghívja, a híre meg mintha mégis mindig beszorulna az aktuális koncertterem falai közé, és minden koncertet a nulláról kellene kezdenie, hogy lelkesen rácsodálkozzék a hallgatóság: nagyon tud.

A második részben elhangzó Csajkovszkij 5. szimfónia megint a hangszerelés művészete, és – szerencsés módon – a zenekari játék művészete is, kicsikét gikszerezett csak a kürt a lassú tételben, de annyi játszanivalója van, hogy tulajdonképpen mindenki várja már, mikor fárad el a játékos, mikor kerül egy kis nyál rossz helyre, és amikor megtörténik, fellélegezhetünk, most már minden rendben van. Fantasztikus klarinétjáték rögtön a darab elején, jó fásan, öblösen, benne volt a szilveszteri műanyag bődülők nyersessége és az elvárható, vagy inkább remélhető hajlékonyság is. Aztán a fagottok kuttyogása, később és szinte mindvégig a vonóskar egységessége, amely úgy is értendő, hogy a szólamok külön-külön, első és második hegedűk, brácsák és csellók mind egyforma határozottsággal és súllyal tudnak megszólalni, és mindehhez jön még a hátsó emelvényre állított nyolc nagybőgő. Egy kicsit nyilván játékrontás, de a nagy erőfeszítés és bravúrmind mintha csak arra irányult volna, hogy az 5. szimfónia laposságát, ürességét, puszta technikásságát leplezze le. Lassan harmincéves a Fesztiválzenekar, és most játszották el először ezt a darabot. Lehet, hogy véletlenül, de még a véletlen se véletlen.

A Fesztiválzenekar a 2009-es Mahler-ünnepen