Mintha a nagy csatát itt a kortárs Dürrenmatt nyerte volna meg, aki tízéves korkülönbséggel követte Frischt, viszont mindkettőt ugyanabban az évben, ’91-ben veszítette el a svájci, vagyis a német, egész pontosan a világirodalom. Az öreg hölgy látogatásával és A fizikusokkal szemben (vagy mellett!) pedig ott áll az Andorra, illetve a Biedermann és a gyújtogatók. A tragikomédia bohózatba oltott rettenete és abszurditása. Dürrenmatt olvasmányos detektívregényeivel szemben, amelyek közül

Max Frisch

Az ígéret még Hollywood érdeklődését is felkeltette, ott áll Frisch a maga bonyolultabb olvasmányosságával, távolításaival és hideg fegyelmével. Egzisztencialistamoralitásjátékaival (e tekintetben inkább Camus egyenrangú kortársa). Frischben jobban látjuk a svájcit, Dürrenmattban inkább egy emigrált kelet-európait, aki viszonylag jól beilleszkedett.

Akárhogy is nézzük tehát, Dürrenmatt közelebb áll hozzánk, s ezt a közelséget jelzi az a – bízzunk benne, hogy csak átmeneti – felejtés, amivel Frischt sújtja a jelenlegi magyar könyvkiadás. Kissé ironikus persze közelségről beszélnünk, hiszen mindketten, főként drámáikban, a távolságtartással, mint esztétikai kifejezésmóddal, operáltak. Az olvasók/nézők érzelmi részvételét háttérbe szorítva, a befogadók kritikai befogadóképességében bíztak. Vagyis nem a magas hőfokú azonosulás, hanem a példázat ereje hozzameg amegértés katarzisát. Ahogy Gintli Tibor és Schein Gábor írja Az irodalom rövid történetében: Frisch talán a brechti színháznál is inkább hangsúlyozza a színpadi események játékszerűségét. „Drámáinak alakjai tudatában vannak annak, hogy valamit bemutatnak, és a teatralitás eszközeivel e tudásukat is bemutatják.”

Áttételesebben ugyan, de ezt érezni Frisch prózájában is. James White vagy Anatol Stiller mintha tudná magáról, hogy egy regény szereplője, s bár ezt nem jelzi, nem szól ki a szövegből, a homályos érzés mindvégig megmarad. Frisch ugyanis nem arra törekszik, hogy a szöveg beszippantsa az olvasót, vagy esztelenül magával sodorja, neki mindvégig fontos marad a finom distancia, ami író, szereplő és olvasó között húzódik. Ő nem ábrázol, hanem modelleket készít. Az emberi sors kisvasútjait. És mindvégig bízik abban, hogy a kritikus olvasó megfejti a sorsokba rejtett filozófiai dilemmákat. Nála az olvasás/írás egzisztencialista tett, nemhiába vallotta: Az írás annyit tesz, mint magunkat olvasni.

Frisch építészként is jelentőset alkotott, és ez a fegyelem a szövegeiben is nyomot hagyott. Keveset fecseg, s ha nagy ritkán mégis elered a nyelve, akkor az ugyanúgy a szerkezet elidegeníthetetlen része, mint az épületnek a vakolat. És kétségünk se legyen afelől, hogy ezek az épületek nem ott magasodnak-e majd a világirodalom maradandó fejezeteiben.