Hívjuk talán nonprofitnak… – mármint a jótékonyság, a civil kezdeményezések és az állami keretekből kiszoruló jóléti szolgáltatások szektorrá szerveződését. Természetesen ez is egy másik, ön által jegyzett, 1998-ban megjelent értekezésének a címe. Azért vettem kölcsön, mert hirtelen elég aktuálisnak látszik…

A kultúra gazdasági, finanszírozási kérdéseinek kutatójaként a kilencvenes évek elején, de már valójában a nyolcvanas évek második felétől észre kellett vennem egy sor olyan új szervezet felbukkanását, amely képes volt szabadon működni. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kultúra finanszírozásában és a kulturális intézmények működtetésében is terjedni kezdtek a számunkra új – bár a világban már régen alkalmazott és hatékonynak bizonyult – megoldások. A változásnak fontos jele volt az állami ernyő alól kiszabaduló egyesületek – emlékszünk talán a művelődési házak tánccsoportjaiból, művészeti köreiből alakult egyesületekre – szaporodása. És ’87-től már hivatalosan is létrejöhettek alapítványok, ami finanszírozási szempontból nagyon fontos mérföldkő volt. Ezeket a változásokat látva kezdtünk el (akkor még Marschall Miklóssal együtt) arról gondolkodni: merre megy, mehet ez az egész folyamat. És az igazság az, hogy a szemünk előtt kialakuló új jelenségek keltette lelkesedés el is sodort bennünket a kultúra-gazdaságtantól a civil szféra, a nonprofit szektor kutatásának irányába. Szinte azonnal elkezdtünk a szektor egészével foglalkozni, és egyszer csak észre kellett vennem, hogy a kultúrafinanszírozás nemcsak a kutatási területemnek, de még az érdeklődésemnek is a perifériájára szorult.

Mi kormányozta vissza?

Egy ideig semmi. A kilencvenes évek elején, mindaddig, amíg a Nemzeti Kulturális Alap létre nem jött, természetesen viszonylag aktívan részt vettünk az előkészítésben. De utána valahogymegnyugodtunk, hiszen a dolgok nagyjából rendbejöttek.

Kicsit korán nyugodtak meg…

Ma már én is úgy gondolom, hogy igen. De ne feledje, hogy akkor létrejött egy olyan finanszírozási struktúra, amelyet joggal lehetett az igazi, klasszikus „vegyes finanszírozás” megtestesítőjének tekinteni: helye volt benne az állami felelősségvállalásnak, de megjelentek a legkülönbözőbb civil szervezetek és amagántámogatók is. Létrejött a kulturális alap annak a koncepciónak a jegyében, hogy az állam mint finanszírozó maradjon karnyújtásnyi távolságban a kultúrától. Úgy tűnt, a dolog megy a maga útján, és a pénz, persze, mindig kevés lesz, mert a kultúrának már csak ez a természete: több az ötlet, mint a forrás – de mégiscsak kialakult egy többé-kevésbé egyensúlyban lévő rendszer, amelyben a szakmának nagyobb szerepe volt, mint a különféle miniszteriális hivatalnokoknak. Közben a kulturális intézmények vezetői is tanulgatták az adománygyűjtő szakmát, és lassan megjelentek olyan nagyrendezvények, amilyenekről korábban álmodni sem mertünk – például a Van Gogh- vagy a Monetkiállítások hatalmas üzleti támogatást tudhattak maguk mögött.

Koncerteket is köszönhettünk az összefogásnak.

Hogy mást ne mondjak, létrejött a Budapesti Fesztiválzenekar, amely történetesen szintén a nonprofit szektor része, hiszen alapítvány működteti. Persze a kultúrafinanszírozási konstrukció sosem volt tökéletes, és nyilván soha nem is lesz. De haladt a maga pályáján.

Nem tudom, észrevette-e, hogy múlt időben beszél…

Természetesen. Újabban ugyanis minden elindult visszafelé. Az NKA esete, a filmfinanszírozási döntések kivétele a szakma kezéből, az, amit az alternatív színházakkal művelnek – amúgy a kőszínházakkal is –, tehát, hogy az állam mindazt, amit már engedett eltávolodni magától, amibe beengedte a szakmai döntéshozókat, keményen visszaveszi, közben összegszerűen leépíti a finanszírozást: katasztrofális viszszalépés. És sajnos a szakmák nem védik magukat.

Mégis mit tehetnének?

A lehetőségek, persze, nagyon korlátozottak, de ha képesek lennének egységesen, együtt fellépni, minden művészeti ág, a teljes művészvilág együtt – talán lenne esély.

Csak halkan mondom, hogy erre még nem volt példa Magyarországon.

Sajnos tényleg nem, mert mindig vannak, akik úgy gondolják, hogy udvari művészként jobban járnak. Bizonyos szint alatt talán meg is értem, de egy nívó fölött – már nem. Laikusként nyilván nem is érezhetem át a helyzetüket, pedig az eszemmel tudom, hogy egy művészember mindenképpenmeg akarja csinálni, ami neki fontos, és adott esetben hajlandó ezért a lelkét is eladni, csak hogy a megvalósításhoz elég pénz legyen. Egyáltalán nem gondolom persze, hogy jogom lenne ítélkezni fölöttük. Azt azonban pontosan tudom, hogy nagyon nagy baj lesz, ha nincs erő, amely képes lenne ennek a folyamatnak ellenállni. Ugyanis hihetetlen értékek mennek tönkre ezáltal. De valahol a lelkem mélyén képtelen vagyok megérteni a kulturális kormányzatot, s általában magát a kormányzatot is. Nem értem, miért nem fontos ennek az országnak, hogy a minőségi kulturális teljesítmények jóvoltából „kifelé” is jó színben tűnjön fel, s ugyanakkor a „befelé” irányuló hatásuk révén az emberek legalább egy kicsivel jobban érezzék magukat a bőrükben, civilizáltabbakká váljanak. Miért is nem lehet ezt valamennyire támogatni?

Lehet, hogy csak a kultúra korábbi szereplői nem tetszenek a kormányzatnak…

Lehet. De az biztos, hogy rossz szereplőkkel nem lehet jó kultúrát csinálni.

Nem kérdés, ki mondja meg: ki a jó és ki a rossz.

Ez is igaz lehet, de rabszolgasorba kényszerített művészektől nem lehet kiemelkedő alkotásokat várni.

A vesztesek már csak vesztesek, a győztesek viszont nagyon jól járnak.

Járjanak. Csak kár, hogy ebből aligha születnek jó filmek, előadások, koncertek. Sőt.

Nincs valami önsorsjavító prognózisa?

Természetesen lehet alternatív forrásokkal kísérletezni, hiszen az állami finanszírozás fontos ugyan, de korántsem az egyetlen bevételi lehetőség. Bizonyos típusú művészeti alkotásoknál elképzelhető, hogy sikerül az adományozási piacról vagy vállalati szponzorációból összeszedni valamennyi pénzt. Meg lehet próbálkozni – nagyon szűk területen – az áremeléssel is. Hogy ezt meddig viseli el az amúgy is agyonnyomorgatott magyar fogyasztó, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy egy budapesti koncertjegy az ötödébe kerül egy párizsinak. És kis szerencsével előbb-utóbb majd meglendül a műtárgypiacis.

Nekem csak az szúr szemet, hogy az egyik oldal mindig fegyelmezetten öszszezár a föntről jövő, preferálandó projektek mellett, a másik pedig fütyül az egészre. Pedig a tehetőslistán fej fej melletti az állás.

Nemigen tartom számon az oldalakat, de nem lehet nem észrevenni, hogy sokan tesznek az ügyért sokat. Természetesen minden támogatónak – beleértve a kormányzatot is – valamiféle karakteres ízlésvilág befolyásolja a döntéseit. Van preferenciája, értékválasztása. Ezzelmindaddig semmi baj nincs, amíg sokszereplős a mezőny: az egyik ezt támogatja, a másik azt. Nálunk most az okozza a problémát, hogy a nem könnyen befogadható kultúra támogatói egyúttal a nem (vagy kevéssé) fizetőképes fogyasztók.

Egyáltalán: van esély arra, hogy megforduljon a kocka?

Fogalmam sincs. Talán ha lesz egy kormányváltás. De ez sem biztos. Sajnos ebben az országban most fölborult egy régi konszenzus. Ugyanis nem arról volt/ van szó, hogy az elmúlt húsz évben egymással szemben állt volna két irányzat: az egyik állami ellenőrzés alá akarta vonni a kultúrát, a másik pedig nem. A plurális kultúrafi nanszírozásról a legutóbbi időkig konszenzus volt érvényben. Ennek felrúgása új fejlemény a kormányzat részéről.

Névjegy

KUTI ÉVA

Közgazdaság-tudományi Egyetem statisztika–könyvvitel tanári szak egyetemi doktori fokozat. Disszertáció: Az ökonometriai modellek pontossági kérdései. PhD-disszertáció: A nonprofit szervezetek finanszírozása. Ministére de la Culture, Paris, stagiaire. Johns Hopkins International Fellowship in Philanthropy, Baltimore, senior fellow. Georgetown University, visiting professor. Kitüntetések: Fehér Rózsa-díj 1993; a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje 2005; Summa Artium díj 2006. Miért nem akart fotót magáról? Csak.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS