Feltűnően véres játék
Ha nem ez lett volna a trónörökös „első nyilvános megjelenése” a nagy esemény után, nem érte volna el a brit sajtó ingerküszöbét. Károly szerencsére a modern építészet gyakran elfogult kritikusaként nem kötött bele az 1932-es, Elisabeth Scott tervezte épület átalakításába, amely egyébként a kitűzött menetrendet és költségvetést tartva fejeződött be Stratford-upon-Avonben.
A három évig tartó, a Swan kamaraszínház megszépítésével együtt 113 millió fontot felemésztő – ennek felét az Arts Council kulturális alap vállalta magára, másik fele adományokból jött, illetve jön lassan össze – renoválás legfőbb eredménye az ezer személyes nagyterem lett. Ennek fő jellegzetessége a nyitott, a sorok közé benyúló és a közönséget így a korábbi proszcénium elrendezéshez képest az előadásokba jobban bevonó színpad. Negatívum, hogy menetközben közel négyszáz ülés „elveszett”. Az átalakítás óta a színház sokkal jobban kihasználja fekvését és festői környezetét. Az ötvenedik születésnap alkalmából a színház kitárja kapuit a szélesen értelmezett közönség előtt: a kulisszák mögé szervezett rendszeres látogatásokon kívül június 12-én nyílt napra invitál minden korosztályt, beavatva az érdeklődőket a műhelytitkokba, a világítás művészetébe, a színpadi harcok tervezésébe és egyéb érdekességekbe.
A rekonstrukcióból fakadó előnyök és az évforduló kitűnő alkalom a Royal Shakespeare Company számára, hogy megszilárdítsa kissé megtépázott hírnevét a Bárd első számú nagy-britanniai tolmácsolójaként. Az elmúlt években a londoni Globe-on kívül a Royal National Theatre, sőt a Kevin Spacey nevével fémjelzett Old Vic színház, a parányi Donmar Warehouse és a Regent’s Park-i nyári szabadtéri színpad is lekörözte izgalmas produkciókkal. A Nemzetibe éppen most tért viszsza néhány napra Rory Kinnear címszereplésével az a Hamlet-előadás, melyre első, több hónapos szériája alatt képtelenség volt jegyet kapni.
A Királyi Shakespeare Színház első bemutatója a Macbeth volt, a társulat igazgatója, Michael Boyd rendezésében. Már a díszlet is drámai: egy romos keresztény templom a reformáció utáni korból, lefejezett kőszobrokkal, szentek megrongált freskóival, bezúzott csúcsíves festett ablakokkal, pusztán egy jelzéssel utalva az egykori keresztre. Célját, hogy maximális feszültséget keltsen, Boydnak feltétlenül sikerült elérnie. Az embernek különösen borsózott a háta a három boszorkányt alakító, az RSC trademark hintáin leeresztett kisgyerekek láttán. Ők később Macduff gyermekeiként, illetve azok szellemeiként térnek vissza. A másik emlékezetes ötlet, hogy a szünet előtt és után is eljátsszák a Banquo halálát követő vacsorát, először Macbeth szemszögéből – ahogy az áldozat szelleme lehajol, és elvágja a torkát –, másodszor a tor résztvevőiként egy józan eszét egyre inkább elvesztő Macbethet látunk.
A véres, naturális előadás címszerepét a tapasztalt Shakespeare-színész, Jonathan Slinger játssza platinaszőkére festett hajjal, állandó, ijesztő vigyorral és egyre élettelenebb szemekkel. Fokozza az izgalmat a galérián elhelyezett három csellista játéka, és feltűnő, mennyire igyekszik tükrözni az együttes a szigetország multietnikai jellegét – többek között az oszlopszerű, rasztahajú Banquóval.
