Már filmes indulása is késleltetett volt. Igazságkereső nyakassága és paraszti fölmenőinek néhány hold földje miatt („kulák”) kirúgják a filmművészeti főiskoláról 1952-ben. Csak hét év múlva kerülhet vissza, majd diplomázik. Figyelmet kelt börtönben játszódó vizsgafilmje (Játék), de hivatalos rosszallást is kivált („egzisztencialista”). Sajátos filmkészítői stílusát és rangját először 1966-ban készült Elégia című rövidfilmjével vívja ki. A háromtételes műben a lovak megölését mutatja be az emberi méltóság durva megsértésének metaforájaként. Bár csak közvetetten, de rendezőként itt kerül legközelebb kora aktuális társadalmi, politikai folyamataihoz. Egyébként kerüli a közéleti témákat, a mélyebb emberi, lelki folyamatok érdeklik, amelyekről elvontan, olykor szürreális, groteszk formában szól. Legerőteljesebb példa főműve, a Krúdy-novellák alapján 1971-ben elkészült első nagyjátékfilmje, a Szindbád. Ennek varázslatát csak részben Krúdy szövegei kölcsönzik, sokkal inkább a Huszárikra jellemző asszociációs filmnyelv elemei (amelynek alkotótársa az operatőr Sára Sándor). Latinovits Zoltán klasszikussá vált alakításában a főhős az élet szépségeire vágyó, helyét kereső, de azt sohasem megtaláló, megállapodásra, beépülésre képtelen, szerelmeiben is örökké kívülálló ember fi guráját jeleníti meg. Aki élő emberekben is létezett az író idejében éppúgy, mint a film keletkezésekor, és tömegesen létezik ma is, a posztindusztriális kapitalizmus és a globalizáció viszonyai közepette. A film egyéb vonzó esztétikai rétegei mellett ez valószínűleg nagyban hozzájárul, hogy a hazai filmrajongók a Szindbádot tartják minden idők legjobb magyar filmjének (legalábbis egy tavalyi, nagy létszámú szavazás szerint).

Huszárik második és egyben utolsó nagyfilmjében, a Csontváryban már nem tudta megismételni a varázslatot. Ezután forgatott rövidfilmjeiben pedig a halál foglalkoztatta. Számos filmterve volt még, de 1981-ben bekövetkezett váratlan halála véget vetett pályájának. Pályatársai az „első képírót” tisztelik benne, aki a filmet költészet, zene és képi művészet egységeként kezelte, és a „jelképek általi gondolat közlésére” használta.