Frissességet, bátorságot, az akadémiai tudás meghaladását és tagadását várja tőle az ember, ha nem is a tehetség tobzódását, de annak ígéretét mindenképp. Almási Réka első mozija sokkal kiforrottabb képet mutat, mint várnánk, mintha nem is a bemutatkozás, hanem már a rutin filmje (harmadik, negyedik) volna. Kiforrott, koherens, és némiképp konzervatív felfogású művet tesz elénk, ezzel is jelezve, hogy nem célja a szabályok felborogatása, a fiatalos, mindent elsodró lendületnél fontosabb számára a mesélés fegyelme. És ez pont annyira jó, mint amennyire hiányolunk belőle néha egy kis fegyelmezetlenséget, szabálytalanságot, karcosságot.

A Team Building kevésbé a rendező, inkább a színészek filmje. Ők pedig szinte minden percet kihasználnak ebben a jutalomjátékot ígérő moziban. Ésmég az sem zavaró, hogy a forgatókönyv némiképp sematikus karaktereket kínál fel, itt van a Lázadó (Nagy Zsolt), az Izomagyú Kőbunkó (Kamarás Iván), a Stréber (Géczi Zoltán) a Jó, De Már Fáradt Nő (Szalay Marianna) vagy az Asztrológus (Vasvári Emese). Mégis az a szép az egészben, hogy a sémák között is megtalálnak valamit, ami mélyen emberi, szánandó vagy épp esendő, Kamarás úgy mond viccet, hogy sírni támad kedvünk, Szalaynak pedig elég egy fáradt ránc a szeme sarkában, hogy érzékeltesse: semmire se vitte a férfiakkal. A két szélsőséges pont Fullajtár Andrea, aki belesimuló, simulékony modorával elviszi a hátán az egész filmet, hiszen olyan jól hozza a multik által kitenyésztett menedzsertípust, hogy szinte örömmel utáljuk. A másik viszont Nagy Péter, az elvileg semleges Kívülálló fontos szerepében, ám ő mindvégig puha és alaktalan marad, akár a napra kitett vaj. Képtelen felépíteni az álmodozó, de már a kereteket elfogadó megalkuvóból a lázadásra megérett jellemet. A fordulat így erősen papírízű marad.

Egyszerre erős és gyenge maga a forgatókönyv is. Erős, mert kitűnően ismeri fel, hogy ebben a multikat zsigerből gyűlölő, ámmégis rájuk szoruló országban ezt a ziccert nem szabad kihagyni. Minden kenetteljes ostobaság, nyugati példabeszéd csak erősíti a nézőben a „szabadságharc” érzetét. Ugyanakkor mesél arról a szomorkás kelet-európai kiszolgáltatottságról is, amely arra kényszerít meglett embereket, hogy hasukra szorított labdákkal tipegjenek egymás mögött, vagy épp a magánéletüket is beleszőjék a céges hitvallásról szóló kisfilmbe, ami persze így sem lesz elég. Kiszolgáltatottság és az emberi méltóságot is legyűrő vágy kavarog tehát a csapatépítésben, egy olyan társadalomban, amelyben a közösség inkább délibáb, szitokszó, vagy vallásos révület. És gyenge, mert az egész filmhez méltatlanul átlátszó és didaktikus kerettörténetet választ (fájóan giccses, ahogyan a főhős kisétál a vászonról a szép, fotogén erdei tájban), a múlt felidézésének módja erőltetett és nem is nagyon odaillő. S talán hiba, hogy a végső nagy fordulatot is viszonylag korán lelövi, bár így duplán keserű a rabruhába bújt, leendő vezetők igyekezete.

Almási Réka magabiztosan mutatkozik be tehát, és kétség sem férhet hozzá, hogy van mondandója és azt is tudja, hogy miként fogjon hozzá a tolmácsoláshoz. Maga a megszólalás módja viszont még nem mindig meggyőző: az eredetiség feneketlen csapdái helyett a rutin menedékét választja. És ez talán jó is, főként ha azt is tudja, hogy a többlet a kockázattal kezdődik.