Tudatta azt is, hogy a „bejutás” az olaszországi művészeti szemlére hasonlóképpen él köztudatban, mint az irodalmárokat elismerő Nobel-díj. A Műcsarnok friss igazgatója, Gulyás Gábor pedig az elmúlt évek gyakorlatát, a magyar pavilonban kiállítani szándékozó művészek pályáztatását nevezte jól bevált gyakorlatnak. Az idei nyertes munka kurátora, a C3-igazgató és egyetemi tanszékvezető Peternák Miklós ugyanakkor az érdeklődők számából következtetett viszonylag bátran arra, hogy az experimentális művészet lehet még Hollywoodkonkurenciája!

Kedves arcú autók és agresszívek

Ha az nem is, a szakemberek egyöntetű véleménye szerint Németh Hajnal installációja jókora figyelmet irányíthat majd Velencéből kortárs képzőművészetünkre. A majdnem teljes magyar pavilont „belakó” alkotás egyik elemét, egy totálkárosra tört BMW-t idehaza több helyen is kiállította már a Berlinben élő művész. Tavaly tavasszal a Kiscelli Múzeum templomterében, később a debreceni MODEM-ben, majd pedig a Műcsarnok Aviva-díj 2010 kiállításán. És hogy mitől tartotta a zsűri a másik tíz benyújtott pályamunkánál érdemesebbnek Németh Hajnal autóroncsát a biennáleszereplésre? Feltehetően attól a komplexitástól, amelyet az „autótetem” köré szőtt kérdések és műfajok sokasága jelent. A vöröses fénybe burkolt BMW ugyanis csak kiindulópont: korunk egyik kultusztárgya, mobilitást lehetővé tevő technikai vívmány, sebességért rajongók fétise, ugyanakkor így, ripityára törve a múlandóság mementója.

De a médiaművész megkeresett 12 olyan embert is, akiket speciális viszony fűz az kocsikhoz. Vagy magáért a gépért rajonganak, vagy a sebességért, vagy pedig autóbaleset túlélői. A beszámolókat úgy alakította át Németh, hogy azok eldöntendő kérdésekből és igen-nem válaszokból álljanak, majd a szövegkönyveket operaénekeseknek adta át. A szopránok és a baritonok ezután olyan helyszíneken állíthatták fel kottatartóikat, ahol korábban sosem: szervizben, szalonban, autógyárban, sztrádán, ráadásul az állványokon sem melódiákat olvashattak, csakis a szöveget – operát nekik kellett improvizálniuk belőle. Németh Hajnal egyórás filmet vágott a felvételekből, amelyeken a rögtönzők énekhangjával – és az egyetlen klaszszikus dalbetéttel, egy Händel-áriával – zakatoló gépsorok, motorzúgás és szélfúvás felesel. Lesznek termek a velencei magyar pavilonban, amelyekben ezek a háttérzajok nyújtják az összes akusztikus adalékot, más helyszíneken az opera is hallható lesz, még máshol a film fut és az interjúk szövegeit is olvasni lehet majd.

Azt, hogy a néző melyik ponton és pillanatban kapcsolódik a történetbe és meddig marad benne, ő dönti el. Ahogy azt is, kutat-e majd a saját emlékezetében a baleset csattanásához fogható, végletesen lelassított pillanatok után. Meg azt: sorsszerűnek könyveli-e el élete hasonló mozzanatait.

– Én nem vagyok semmilyen „ista” –vágja rá Németh Hajnal, amikor tőle kérdezem: szabad akaratában hisz-e inkább vagy fatalista. – Szeretek kérdéseket feltenni. És az autókat is szeretem. Annak, hogy a kocsi ebben a munkában az ember életének a metaforája, nyilván több oka van. Az egyik biztosan az, hogy manapság nem nagyon tudunk létezni a gépeink nélkül, mintha csak a protéziseink lennének. Nem beszélve arról, hogy néha elsötétített ablakú kocsikat, amelyeknek a vezetője sem látszik, amolyan lelkes gépeknek érzékelek, emberi vonásokkal. Főleg az alapján, ahogy a lámpáik el vannak helyezve. Így szaladgálnak kedves „arcú” és kifejezetten agresszív autók is az utakon.

Az pedig már csak egy fura adalék ehhez a „Gesamtkunstwerkhez”, hogy az operaénekesek a BMW-gyárban, BMW-emblémás munkaruhában rögtönözhették áriáikat. – Amikor az egyik forgatási helyszín miatt megkerestem a vállalatot, kiderült, hogy ott külön kulturális kommunikációs iroda működik, és az osztály vezetője már ismerte ezt a munkámat egy angliai újságcikkből. Az egyik feladatuk ugyanis az, hogy autókkal kapcsolatos képzőművészeti alkotások után kutassanak a világban.