Borgos Anna pszichológus és Szilágyi Judit irodalomkutató Nőírók és írónők – Irodalmi és női szerepek a Nyugatban című, most megjelent könyve a borító látványával is kifejezi, ezúttal áthelyeződik a súlypont. A Nyugatban publikáló nőkről lesz szó. A lap fennállásának 33 éve alatt nem is kevésről: mintegy 70 nő versét, prózáját, esszéjét, kritikáját számolták össze. Valójában mégis töredékét alkotják a lap összesen 3500 szerzőt kitevő gárdájának. Jóllehet, ennél nagyobb arányban jelentek meg nők a liberális Nyugat konzervatív ellenlábasainál, például a Napkeletben, azonban a Nyugat a műfaji választékot, a gondolatiságot tekintve többféle nőírónak adott teret, állapítja meg a két szerző.

Összesen tíz költő, prózaíró részletes bemutatása, elemzése fért bele a borító hölgykoszorújából a kötetbe. Méghozzá azé a tízé, akik a legtöbbször jelentek meg. A korabeli irodalmi kánont vették alapul, és ez bizonyítja azt a sokoldalúságot, sokféleséget, amely kezdetben a tekintélyes szerkesztőnek, Osvát Ernőnek volt köszönhető. Habár az ő háta mögött rosszízű megjegyzések is elhangzottak, például, hogy a nők pártfogásával dilettánsok légióját engedi be a lapba, vagy hogy pártfogóként korántsem csak a Nyugat esztétikai mítosza, az irodalmi tökélyre törekvés vezeti. Tény, hogy Osvát intim kapcsolatba is került szerzőkkel, a leghosszabb ideig a mára elfeledett Gyulai Mártával. Viszont éppen a századforduló,majd a Nyugat korszaka volt az, amikor a nők nagyobb arányban robbantak be nemcsak az irodalmi életbe, hanem a társadalom más, addig számukra elzárt színtereire is. A Nyugatban is egyfajta „szabadságharc” bontakozott ki. És ehhez segítőkre, férfi pártfogókra volt szükség. Nem is Osvát közölte a legtöbb női írást, a többi szerkesztő, Ignotus, Schöpflin Aladár, Babits, Móricz is készséggel támogatta a női tehetségeket, bár ellentmondásosan. Mulatságos példa Móricz esete. Többször hiába próbálkozott nála írásaival egy férfi szerző. Aztán feleségével küldte be anyagát, amelyből egy írást hamarosan közölt Móricz, és elfogadott egy, az asszonynak tulajdonított regényt is. Ám kiderült a valódi író személye, botrány lett. A szerkesztő „kifelé” továbbra is dicsérte a regényt, bizalmas körökben viszont azt mondta, csak azért közölte, mert „egy nőtől nem vár annyit az ember, mint egy férfitól”, idézik a könyvben.

Ebből is látszik, a modern Nyugat szerkesztőire is hatott a XIX. század irodalomkritikusa, Gyulai Pál szellemisége, aki csak szűk témakörben, alacsonyabb igénnyel tartotta lehetségesnek a nők irodalmi működését. Még a múlt században is kísértett az a fölfogás, hogy a nők híján vannak a kompozíciós készségnek, a tudatos, feszes – úgymond, „férfias” – kifejezésnek. A női íróktól valamiféle sajátos hangot vártak el a művekben. A Nyugat női gárdájából Kaffka Margitot tartották kimagaslónak, írásait a színvonalas férfiteljesítménnyel már-már azonosan kezelendőnek. A mai köztudat is őt tartja számon leginkább. Rajta kívül Lesznai Anna és Kosáryné Réz Lola neve cseng ismerősen. Talán még Török Sophie (már csak Babits miatt is) és a nyugatos korszaka után sematikus kommunista költővé váló Lányi Sarolta rémlik föl emlékezetünkben a kötetben szereplők közül. Reichard Piroska, Bohuniczky Szefi , Gyulai Márta, Kovács Mária, Kádár Erzsébet feledésbe merült, műveik – a Nyugatban közölteken kívül – alig föllelhetők. Pedig, mint a könyv szerzői megjegyzik, Reichard följegyzései pótolhatatlan források Osvátról, aki öngyilkossága előtt megsemmisítette kéziratainak nagy részét. És a többi között Kádár Erzsébetet újrafelfedezésre érdemesnek tartja a két szerző. Ez a Noran Könyvesház által közreadott különleges irodalomtörténeti kötet végső soron a mai kánonba próbálja visszaemelni azt, aminek nem szabad kihullania.