Nincs ezekben az előadásokban semmi szokványosan ifjúsági, nincs se ismeretterjesztő, se erkölcsnemesítő gügyögés, de szokványos portörlés sincsen. (Hacsak néhány, különben talán szükségtelen nyelvi kiigazítást nem számítunk ide.)

Mintha nem is lenne mit letörölni. Mintha nem is létezne mindaz, ami Madách remekére rárakódott csaknem másfél évszázad alatt. Csak a szöveg tűnik kezdetben kissé ódonnak a farmeres-pólós ifjak szájából (a találó jelmezekről Daróczi Sándor gondoskodott), de idővel ez is megszokható, Szemenyei János rockzenéje pedig jól illik az Urat dicsőítő és egyéb, filozofikusabb versekhez. Az előadás lendületesen száguld végig a történelmen és Madách művén, sokszor okosan rövidített úton. Bár a remek, néha egészen eredeti ötletek nem mindig pótolják az erős vezéreszmét, a történelmi-filozófiai vitában a határozott rendezői részvételt, máskor laposabb, kopottabb megoldásokkal is beéri Alföldi. Ilyenkor rövidebb időszakokra megtorpan a hév, kiüresedik a játék.

Menczel Róbert díszlete lényegében a nagy gondolati drámák üres terét kínálja kezdetben, amely fölé hatalmas parabola emelkedik, mely lehet a nap, a világosság jelképe, utalhat antennára és távcsőre, szolgálhat vetítővászonként videózáshoz. Az éden nem idilli táj vagy dzsungel, hanem tiszta lap, amely megsüllyedve, mintegy medencévé változva lesz a kegyelemből kipottyant ember lakhelyévé, s amelyre rárakódik a történelem. Minden kor otthagyja nyomát rajta. A kevés talajra, amely a kiűzetés után az első emberpár nyakába zúdul a magasból, Egyiptomban a rabszolgák járólapokat raknak le átabotában, mintha a belváros új járdáit köveznék, Athénből a demagógok bemikrofonozott szószéke, Rómából, Bizáncból hatalmas kereszt, Párizsból húsvágó bárd és levágott fejek, Prágából a nyomorék Kepler tolószéke, a Falanszterből a nejlonba csomagolt emberek holtteste marad a színen. Egyre dúsabb a történelem szemétdombja, amely fölött folyik az Úr és Lucifer vitája a létről, küzdelme az emberért vagy éppen ellene.

Blaskó Péter szürke öltönyös öregúr, bottal és csupa kenetes, de minden iróniátólmentes jó szándékkal. Bár első szavai közben körbefordul. Nem a mű, az alkotó forog. És továbbra sem pihen. Hol mint a föld szelleme, hol mint pátriárka visszatér, és beleszól Lucifer ügyködésébe. László Zsolt fiatalos, sportos középkorú férfi, a fiatalok barátja, felvilágosítója. Energikus, humoros, játékos kedvű.Messziről jött helyettesítő tanár, aki szabadabb levegőt hoz az ódon iskolába. A régi sátáni és az újabb fanyar, egykedvűen okos Luciferek után üdítően friss megjelenése a tagadás ősi szellemének. Szatory Dávid Ádámja szinte gyerekesen naiv, tiszta, lelkesült, de befolyásolható fiatalember, Tenki Réka (vendég a Katonából) eleven, színes és minden alakjában markáns megjelenítője az örök nőnek.

A filozófiai időutazás végén a parabola ráborul a történelem nyomaira, óv, eltakar és bezár. Ádám és Éva fölé emelkedve részesül az utolsó leckében, a magasban figyelik, élik végig az Úr és Lucifer utolsó ütközetét, és hallgatják eléggé tanácstalanul az utolsó intelmet: „Mondottam, ember: küzdj, és bízva bízzál!” Választ semmire sem kaptak, de mi mást tehetnek: élni muszáj. A nagy hitvita, az Úr és Lucifer mérkőzése számukra alighanem döntetlennel ért véget.

A rendező, a Nemzeti igazgatója bölcsen megtartóztatta magát az állásfoglalástól.

Az előadás lendületesen száguld végig a történelmen és Madách művén (a római szín)